Jenna

Szerettem részegnek lenni. Nem csak a boldog kábultság miatt, de még inkább mert ez volt az egyetlen helyzet, amikor fel tudtam szabadulni. Mert mégis mikor látja valaki Jenna Summerst a gondtalan nevetéstől kisimult arccal, azon kívül mikor teljesen be van állva? Senki, pontosan. Mert Jemma Summers mindig higgadt, kiegyensúlyozott és összeszedett. Meg persze a felszín alatt totál idegbeteg. Azt hiszem már láttam is az apró ráncocskákat a szemem körül. Pedig hány éves is vagy? 18. Tizennyolc. Tizen. Nyolc. Nevetséges. Mindenki azt mondja, hogy túlterhelem magam és felesleges stressznek teszem ki magam. Nem, nem felesleges. Mégis, hogy akarom, hogy ösztöndíjjal vegyenek fel a Cambridge-re, ha nem teszek meg mindent érte. Nem mintha szükség lenne, hogy az iskola fizesse ki a méregdrága tandíjamat. De mindig is szerettem bizonyítani. Nem csak másoknak, de magamnak is. És mégis mi lenne erre jobb alkalom, mintha teljesen a saját erőmből kerülnék be Nagy-Britannia legjobb egyetemére?

Morcosan konstatáltam, amikor egy erős kéz először a bokámnál fogva rántott egyet rajtam, majd mielőtt egyensúlyomat elvesztve keményen landolhattam volna a földön, a derekamnál fogva a hátára vetett, aztán letett a földre. Ugyan holt részeg voltam, annak még mindig sikerült eljutnia a tudatomig, hogy miképp kell reagálni, ha valaki olyan taperol le, akinek nem adtam engedélyt. Szegény Bryce valószínűleg az a hülye Cole miatt kapott egy ekkora pofont. Nem baj, ő is egy seggfej, megérdemelte.

-Eressz el, mielőtt még beléd is rúgok egyet. – bokszoltam bele a mellkasába erősen majd kirántottam a csuklómat a szorításából és fújtatva hátráltam, mire ismét neki mentem valakinek. A jutalmam ismét az lett, hogy lefogtak, amiért nem igazán voltam oda. Hát nem tudnak békén hagyni? Elhiszem, hogy eszméletlen dögös vagyok, na de mégis, igazán megtarthatnák a kezüket saját maguknak, legalább egy kicsit.

Már épp nyitottam a számat, hogy újabb támadómat is megfenyegessem, mikor felismertem.

-Oi, zenész srác! Elengednél, kérlek? Tudod, a hálószobán kívül nem igazán díjazom, ha valaki le akar fogni. – küldtem felé egy sugárzó mosolyt, majd megdörzsöltem immár szabad csuklóimat. Amikor a kezembe nyomta a whiskeys üveget, kérése ellenére beleittam és tovább vigyorogtam mint valami idióta, aztán hátra fordulva csókokat dobtam az előbbi közönségemnek, akik még mindig hangosan követelték, hogy folytassam, amit elkezdtem.

Követtem a zenész srác tekintetét, de hunyorognom kellett, hogy fel tudjam mérni mit bámul annyira. A nagy koncentrálásban az eddig hajpánt ként szolgáló napszemüveg az orromra csúszott, amitől meginogtam és kis híján elvágódtam, de szerencsémre még idejében sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat. Ehhez képest a napszemüvegem nem járt ilyen jól, mert azon kívül, hogy leesett még rá is tapostam.

-Hah! Hülye Ainsworth, ez is miatta van! Vetetek vele egy új szemüveget. Egy jó drágát. Vagy egy annál is drágábbat! – morogtam miközben port rugdostam szegény szemüvegem maradványaira, aztán szegény zenész srác felé fordultam, akit valószínűleg egy cseppet megdöbbentettem.

-Nem ülünk le, szép szemű?