Gyerekkorom óta gyűlöltem, ha megpróbáltak rám kényszeríteni
valamit. A lovaglást, a teniszt, a zongoraórákat, később a flancos partykat és
a szmokingot. Zavart, hogy nem tehetem azt amit én akarok, akkor amikor én
akarom. Az meg pláne, hogy hiába küzdöttem minden ellen, hiába mondtam ellent,
semmi beleszólásom nem volt. Az anyám próbált édes szavakkal, türelemmel
csitítgatni, megvesztegetni, fenyegetni, bármit csakhogy még azelőtt
befejezzem, mielőtt apám tudomására jut, hogy engedetlen voltam. Apám mindig is
kemény kezű ember volt, nem csoda ha anyám féltett tőle. Ha a szeme láttára
viselkedtem úgy mint egy gyerek, felnőtt helyett, már öt évesen is keményen
megbüntetett. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint Ő. Azt akarta, hogy orvos,
ügyvéd, cégvezető vagy szenátor legyen belőlem. Féltem tőle, féltem a
pofonoktól, amiket minden egyes kiderült ballépésem után kaptam. Egészen addig,
amíg rá nem jöttem, hogy nem kell gyűlölnöm, mert pont ezt várja tőlem. Hogy
gyűlöljem, ahogy ő gyűlölte a saját apján és valószínűleg így tovább. Az
elbaszott családom már generációk óta a fejébe vette, hogy tökéletesnek kell
látszanunk a kívülállók szemében. Ez egészen addig működött amíg én meg nem
születtem. Vagy inkább amíg meg nem jött az eszem és rá nem jöttem, hogy azzal
ártok legjobban apámnak, ha tönkreteszem a család hírnevét. Legalábbis
megpróbálom. Mert természetesen a piti kis ügyeimet könnyen el tudta simítani
egy kis pénzzel és egy legyintéssel, hogy „épp a lázadó korszakát éli”.
A jellegzetes félmosolyommal támaszkodtam neki a hátsó
padnak és hallgattam, ahogy a barátaim a mai esti buliról beszélgetnek, amikor
meghallottam, hogy a terem elejéből valaki a nevemet szólít. Cseppnyi
kíváncsiság nélkül fordítottam tekintetemet a telefonom kijelzőjéről a lány
felé. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy mégis hogyan szedte
össze a bátorságát, hogy egyáltalán megszólítson. Kikötném, hogy nem voltam híve
az íratlan szabálynak, hogy az egész iskolát rétegekre bontották. Nem
érdekeltek a vagyonbeli különbségek vagy, hogy ki kinek a fia vagy a lánya.
Talán ezért jöttem ki Jennával olyan jól. Mert őt sem érdekelte. Ugyan néha
összeszaladt a szemöldöke, amikor a graffitisek felajánlották, hogy
megcsinálják a haját, de soha egy rossz szót nem szólt senkire aki ösztöndíjjal
került be. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyra becsülte őket amiért a saját
erejükből jutottam be a Hextonba. Egész szép több mint fél évet töltöttünk el
együtt, aztán valaki elköpte neki, hogy a háta mögött folyamatosan megcsalom.
Nem tehetek róla, egy idő után nem tudtam megelégedni vele, hogy heti kétszer
futunk össze és akkor is a tömérdeknyi egyéb elfoglaltságáról dumál. Aztán egy Jennától
egyáltalán nem megszokott kirohanással kis híján eltörte az orromat a negyeddöntős
meccs előtt. Azóta csupán egy sértödött tekintetet zsebelhetek be tőle, ha
véletlenül összefutunk.
Lassan gúnyos mosolyra húztam ajkaimat, majd ellöktem magam
az asztaltól és széttártam karjaimat. Miért ne szórakozhatnák egy kicsit?
- - Beszélni akarsz? Beszéljünk. Miért nem jössz el
a ma esti tábortűzhöz, ott majd nyugodtan beszélgethetünk. Bryce-nak még úgy
sincs kísérője. – vágtam hátba a mellettem álló srácot aki a többiekkel együtt
döbbentem meredt rám.
- -Cole én nem hiszem, hogy ez… - kezdte Bryce,
mire kíváncsian vontam fel az egyik szemöldökömet. Értette a célzást, mert
megköszörülte a torkát és a lány mellé állt. – Bryce vagyok. Akkor hétkor? Add
meg a címed és érted megyek.
- - Nagyszerű, akkor majd este beszélgetünk… - gyors
pillantást vetettem a kezében tartott jegyzetfüzet névtáblájára - … Skye.
