1.Fejezet - Daniel

 Ma egy kicsit késésben voltam, mert tegnap későig zenét kevertem Skye szülinapjára. Tudom, elég lenyűgöző vagyok, hogy az emelt szintű zeneóráim, a délutáni gyakorlás és munka mellett még van időm arra is, hogy a kis unokatesómnak az egyik saját szerzeményemet adjam ajándékba. Remélem tetszeni fog neki, de tapasztalataim alapján még egyszer sem fordult olyan elő, hogy ne tetszett volna neki valami, amit ajándékba kapott. Kissé túlzásba viszi ezt a kedvesség dolgot. Én, a helyében, elég hamar megunnám.

 Az első órámról természetesen elkéstem, de egyszer-egyszer belefér, de nem vihetem túlzásba. Ha mégis, azért felfüggesztés jár, aztán meg cseszhetem az ösztöndíjam. Ez pedig nincsen a terveim közt. A zenei producer, vagy csak szimplán zenész… Az már igen.

 A hetedik órám elmaradt, viszont nyolcadikra még betettek még egy plusz órát, úgyhogy addig el kellett foglalnom magam. Még jó, hogy reggel eltettem a laptopomat, talán még finomíthatok az ajándékon.

 Mr. Hallis fárasztó fizika órája után a sportpálya felé vettem az irányt. Normális esetben az udvar a törzshelyem, de most öntözik a növényeket, úgyhogy kénytelen vagyok változtatni.

A sportpályát a szurkoló szépségek foglalták el, de Jenna Summers még nem volt ott. Érdekes. Vajon mit csinálhat?

 Komótosan felcaplattam a kilátó legtetejére, elterültem a padon, az ölembe vettem a laptopot, a fejemre csúsztattam a fejhallgatómat, max hangerő(csakis így tudom megszűrni a hangokat rendesen) és nekiálltam a munkának.

 Olyan húsz perccel később, mikor épp a refrén korrigálásán dolgoztam, valami betakarta előlem a napot. Értetlenül csúsztattam le a nyakam köré a fejhallgatót és felnéztem az érkezőre. Egy pillanatra átfutott az agyamon mi van ha Skye az. Nem akarnám előre lelőni a meglepetést… De nem. Nagyon nem.

 Jenna Summers állt előttem hosszú, formás lábain. Szépen ívelt szemöldökét türelmetlenül húzta fel. Mélykék szemei pedig várakozón pihentek…rajtam.

Ez a csaj álmaim nője! Bel vagyok zúgva azóta, amióta megláttam a folyosón a legelső Hextoni napunkon. Csak hát ő a valami hotellánc-tulajdonosának a lánya. Gazdag és népszerű, és ha jól emlékszem Ainsworthal járt egészen múlt hétig, amikor is véget ért a nagy románcuk. Az a rohadék megcsalt egy olyan lányt, mint Jenna Summers! Aznap, amikor ezt megtudtam kicsit neki estem, de szerencsére nem függesztettek fel.

- Na? Elárulod mit hallgatsz? – kérdi, kizökkentve engem a gondolatmenetemből.

- Hátööö… Zenét. – válaszoltam, elég értelmesen. Remek, Daniel, lenyűgözted. Kicsit zavartan megköszörültem a torkomat, meg ülőhelyzetbe tornáztam magam, ez mondjuk nem ment ilyen könnyen, merthogy az ölembe volt a laptop, amit majdnem a lépcsők közé ejtettem, de még az utolsó pillanatba utána kaptam.

Szerencsétlen vagyok, ha másban nem is, ebben biztos hasonlítunk Skye-al.

A laptompot végre magam mellé tettem biztonságban, majd zavartan felpillantottam Jennára. Megeresztettem egy kínos nevetést, majd mély sóhaj után újra belekezdtem a válaszba, a kérdésére.

- Saját zenét hallgatok, nemrég szereztem. Remélem nem zavartalak meg titeket, bár fejhallgatót, de simán lehet, hogy ti is halljátok. Már említették nekem, hogyha túl hangosra állítom akkor mindenki hallja az egészet, bár nem lenne túl jó, ha ez ilyen hangos lenne, mert meglepetés ajándéknak szánom az unokatesómnak, és ha épp erre sétál, ami amúgy nem valószínű, akkor meghallhatja és akkor mi is lenne a meglepetéssel? Haha…ha. – hadartam levegőt sem véve, majd miután felfogtam, hogy összevissza beszélek, kínos nevetésbe törtem ki. Jah, assszem tényleg rokoni szálak fűznek Skyehoz.

- Bocsi, kicsit össze vissza beszélek… Rossz szokás. – nézek rá bocsánatkérően, majd megvillantottam a legbizalomgerjesztőbb mosolyomat, amire csak futotta.

1. fejezet - Jenna

Idegesen szorítottam mutató és hüvelykujjamat az orrnyergemre, miközben megigazítottam rövid szoknyámat. Alig kezdődött el az év és máris akkora nyomás nehezedik rám, amit épeszű ember aligha bírna elviselni. Miután tavaly év végén megszavaztak diákelnöknek és a szurkolócsapat előző kapitánya is rám hagyta a posztját, alig van egy szabad percem. Azt hittem erőlködés nélkül bírom majd el a terhet, mint eddig minden mást és az elődeim csak puhányok voltak. Aha… nem. Hiába izzadtam vért, muszáj volt megfelelnem az elvárásoknak, mert Jenna Summers akkor is fenn tartja a tökéletesség látszatát, ha közben a színfalak mögött minden darabokra hullik.  Az edzések, a megbeszélések és még a helyem megtartása is a szociális ranglétrán, nem beszélve a kitűnő tanulmányi átlagról. Minden reggelt fél liter kávéval kezdtem, húsz perc jógával és tizenöt perc késéssel mindenhonnan. Sosem volt jó időérzésem, ezt anyámtól örököltem.

Homlokomat a hideg ablaknak vetve hallgattam a vitát az iskolaújság beszüntetéséről, ami abban a pillanatban egy cseppet sem tudta lekötni a figyelmemet. Próbáltam kitalálni, milyen számmal induljunk a kerületi döntőn egy hónap múlva, de semmi nem jutott eszembe, ami ne lett volna agyonhasznált, cliché vagy unalmas. Kimerülten tekintettem a csuklómon lévő méregdrága karórára, majd lemondóan állapítottam meg, hogy rohadtul elkéstem az edzésről.

- Holnap folytatjuk, mára végeztünk. – csaptam le rózsaszín jegyzetfüzetemet az asztalra, miközben felálltam és összesöpörtem a papírjaimat.

Körülbelül három perc alatt értem le a másodikról a focipályára, útközben magamra rángatva a szurkoló ruhámat és szoros lófarkoba fogva szőke hajamat.

-Charlotte, ezt nevezed te spárgának?! Ezt a három éves öcsém is tudja! – álltam meg csípőre vágott kézzel egyik csapattársam előtt, mintha mi sem történt volna, aki fogai közt fújta ki a levegőt az erőlködéstől. A többiek körül körözve kezdtem el én is a bemelegítést, amikor meghallottam a zenét. A lelátóról jött én pedig gondolkodás nélkül indultam el a srác felé, aki hanyatt feküdt majdhogynem legfelül, hasán a mindenféle dolgokkal teleragasztott, ütött-kopott laptopjával, fejét csálén álló fülhallgatókkal. El sem tudtam képzelni hogy nem szakadt ki a dobhártyája a hangerőtől, ha én már a pályáról is tisztán hallottam mit hallgat.

Megálltam mellette, majd megköszörültem a torkom. Mivel nem reagált közelebb léptem, ezzel eltakarva a napot, majd mikor a nyakára tolta a fülhallgatóját és hajlandó volt végre rám koncentrálni, sugárzó mosolyra húztam ajkaimat.

-Elárulod mit hallgatsz? – pislogtam rá hatalmas szemekkel. Nem érdekelt, hogy fogalmam sem volt kivel beszélek, gyakran előfordult. Ő viszont bizonyára ismert engem, hiszen zavartan ráncolta homlokát, amikor hozzá szóltam. 

2. Fejezet - Skye

 Alapvetőleg túl naiv lehetek. Lehet itt a baj. Nem is tudom mit hittem, amikor megszólítottam. Tényleg abban reménykedtem, hogy belemegy, hogy Cole Ainsworth igent mond egy olyan megalázó programra, mint a korrepetálás. Azt kell mondanom, tényleg ezt hittem. Pedig most, hogy már végig gondoltam, ténylegesen ostoba vagyok.

Lehet, hogy én emlékszem Colera általánosból, de közömbös tekintete láttán rá kellett jönnöm, valószínűleg a tegnapi reggelije maradandóbb nyomokat hagyott benne, mint én. Bár ez nem meglepő, két külön világ a mienk.

 Úgy éreztem magam, mint egy igazi idióta. Teljesen megalázott. Képes volt pár mondattal a földig rombolni a tanulmányaimba vetett hitemet. Mert mi vagyok én, ha nem az iskola legjobb tanulója és az ösztöndíj-program üdvöskéje? Mi vagyok, ha nem az, aki mindent megtesz azért, hogy vigye valamire a saját erejéből? Pontosan, az aminek most épp éreztem magam. Egy nagy, szerencsétlen semmi.

 Remegő térdekkel botorkáltam be az előttem kinyitott ajtón, majd lassan a helyemre csoszogtam. A teremben mindenkinek megvolt a helye. A népszerűek és gazdagok hátul gyülekeztek, természetesen Cole körül, a kevésbé ismert emberek középen és mi, az ösztöndíjasok elöl ültünk. Jelenleg viszont csak én voltam a teremben a csoportunkat képviselve, ami úgyszintén nem segített, a már amúgyis elég megviselt lelki állapotomon.

 Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, de lenyeltem őket és inkább Colera fókuszáltam. Csöndben, a padom mellett állva próbáltam szuggerálni, hátha mégis meggondolja magát és megesik rajtam a szíve, ha ismer, ha nem. De semmi, ő csak pöffeszkedett tovább a helyén, rajtam pedig kezdett határozottan eluralkodni a kétségbeesés.

Mi lesz velem? Mit fog szólni anya? És…apa?

Na csak ennyi kellett. Apa gondolatára újra visszatért az ismerős szorító érzés a mellkasomba, és a könnyek kezdtek gyűlni a szemembe.

Hat éve halt meg, rákban. Azóta vagyunk rossz helyzetben. Azelőtt apa jól keresett, mint építészmérnök. De aztán hirtelen megbetegedett és otthagyott minket. Talán ezért is akarok építész lenni, vagy mert a génállományom és jellemem kilencvenkilenc százalékát tőle örököltem.

Ha másért nem, talán az ő kedvéért odamehetnék… Megkérhetném. Elmondhatnám mennyire fontos ez, és csak annyi lenne a dolga, hogy legalább kettesre javít. Ez még neki is előnyös lenne, nem?

- Vagy nem. – sóhajtottam, majd fáradtan lerogytam a helyemre. Esélytelen, hogy beszéljek vele, feladom. Fáradtan borultam le az asztalomra, és magamba számolva vártam a perceket, hogy becsöngessenek. Talán egyszer alszom az órán, ha már úgyis kirúgnak.

Vagy… inkább figyelek.

Tik-tak…tik-tak. Görcsösen meredtem a faliórára várva azt a pillanatot, hogy végre felcsendüljön a jól ismert iskolai csengő. De az idő persze lassan telt. Kezdtem úgy érezni, mintha minden egyes másodperccel csak nőne Cole mély, önelégült hangja. Mintha csak nekem idézné minden egyes szavát. Szinte már szólongatott. Mintha direkt provokálni akarna!

Én ezt nem bírom tovább!

Tik-tak…tik-tak…TIK-TAK!

- Cole! – olyan volt, mintha csak külső szemlélődő lennék. Mintha nem is én, a félénk Skye állnék ott, hanem valaki más. Valaki más, aki épp most szegte meg azt a bizonyos szabályt, amit eddig egyetlen ösztöndíjas sem tett meg. Beléptem a menők szentélyébe, és megszólítottam onnan valakit, úgy, hogy minden tekintet rám szegeződött… és hirtelen mindez tudatosult bennem, és minden pillanatnyi bátorságom, ami három méterrel arrébb repített, azonnal el is szállt. Éreztem, ahogy a szívem zakatolni kezd, szinte láttam, ahogy kifut minden vér az arcomból és nagyon közelinek éreztem már az ájulás pillanatát.

De ha már itt vagyok, akkor be kéne fejeznem a mondandómat, nem? Mielőtt összeesem, vagy valami.

- Van…van egy perced? – kérdeztem végül, és próbáltam annyi határozottságot belesűríteni a hangomba, amennyire csak futotta. De abból nekem sosem volt elég.

 Szinte könyörögve meredtem a fiúra és mélyen belül reméltem, hogy megesik rajtam a szíve. Hisz ott volt, csak tudja, hogy mi jár nekem, ha felfüggesztenek! Nagyon reméltem, hogy legalább, azt nem vállalja be, hogy összetöri valakinek az álmát, ha már a saját jövője nem érdekli. Nekem szükségem van a Hextonra! Kérlek!

 Csak teltek a másodpercek, és az óra csak ketyegett.

Tik-tak.

Azt hiszem, most örülnék neki, ha elnyelne a föld.

1. fejezet - Cole

Erős önuralomra volt szükségem, hogy megfékezzem arcizmaimat, amik vég nélkül akartak grimaszba rándulni az igazgató minden egyes hozzám intézett szava után. Az a hihetetlen mennyiség megrovás és felkeltés a hiányosságaimra egyre inkább kezdte sérteni az egómat. Kedves igazgatónk hajlamos volt úgy kezelni, mint a: valami elkényeztetetett nyolc évest vagy b: mint egy átlagon aluli intelligencia hányadossal rendelkező idiótát. Ilyenkor rendszerint emlékeztetnem kell rá, hogy kinek köszönheti az iskola keleti szárnyát, az uszodát és a baseball pályát.

Egyre türelmetlenebbül vizsgálgattam a nehéz tölgyfa asztalon sorakozó családi fényképeket, a polcokon az iskola érdemeit hirdető  kitüntetéseket és a támogatók névsorát jegyző bekeretezett plakátot – ahol apám neve előkelő helyen szerepelt- amiket már vagy ezerszer láttam, hiszen nem voltam ritka látogató az igazgató irodájában. Lógás, fű , bulik, szex a tanáriban. Nem igazán tolerálták az életmódomat és hiába követte mindenki a példámat, mivel én voltam a felbujtó, rendszerint engem kaptak el és/vagy önként vállaltam be a balhét, tudva engem úgysem csaphatnak ki. A családomnak milliókba került ez az iskola és ennek semmi köze a tandíjhoz.

Amikor a morcos titkárnő elkezdett kitaszigálni az ajtón összeráncoltam a szemöldököm, majd útközben lenyúltam az almát az asztaláról és hozzá közel hajolva jóízűen haraptam bele.

-Ne húzza fel magát Dorothy, még szívrohamot kap itt nekem. – mosolyogtam rá bűbájosan, majd tovább indultam.

Egész egyszerűen nem érdekelt volna, ha kicsapnak. Semmi értelme nem volt az egész felhajtásnak, amit az egész suli körül csaptak. Ráadásul egyetemre se tervezek menni, amivel az őrületbe kergetem az egész családomat. Azt hiszik majd elvégzek valami puccos egyetemet, aztán beülök apám székébe, megnősülök és azt az életet fogom élni amit ő és előtte a nagyapám. Ó, nem, nekem teljesen más terveim vannak. New York és a véget nem érő partik sorozata. Azzal a töménytelen dohánnyal amit naponta elfogyasztok, úgyse érem meg a negyvenet tüdőrák nélkül, miért ne élvezném ki addig is?

Minden egyes lépéssel, amit a tanterem felé tettem, úgy éreztem csak perceket vesztegetek az értékes időmből. Hallottam ugyan, hogy valaki jön utánam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőség, mindig volt valaki a nyomomban. Egész addig, amíg meg nem szólított. A hangja remegett és a mondat végére még el is csuklott. Megálltam a terem ajtaja előtt, ahonnan nevetés és székek csikorgásának hangja szűrődött ki, majd megfordultam.

Korrepetálás? Hát persze, hogyne. Oldalra biccentett fejjel néztem rá, majd halkan felnevettem, egy cseppnyi jókedv nélkül.

-Komolyan azt gondoltad, hogy ez össze fog jönni…  hogy is hívnak? Mindegy, lényegtelen. Nincs szükségem rá, hogy megpróbálj valamit a fejembe verni, amit már amúgy is tudok, de nem érdekel. Minél előbb eltűnök innen, annál jobb és azt ajánlom neked is, hogy fogd a kis ösztöndíjadat és keress valami olyan helyet, ahol hiába töröd magad bármennyire, sosem fogsz kitűnni a tömegből. És tudod miért? – hajoltam közelebb hozzá, lehalkítva a hangomat. – Mert itt mindenki más megveszi a diplomáját.

Kiegyenesedtem, majd a kilincsre tettem a kezem és belöktem az ajtót. Intettem, hogy menjen be előttem a terembe, majd én is követtem, egészen a terem hátsó részéhez, ahol felültem az egyik pad tetejére, hogy megvárjam a kisebb tömeget, ami másodpercek alatt össze is gyűlt körülöttem. Arról faggattak, hogy mi történt az igazgatóiban és hogy áll e még a ma esti buli, amit a tónál terveztünk és, hogy tényleg meghívtam e szomszéd város egyetemistáit. Pillantásom a válluk felett a lányra tévedt, akivel együtt voltam az igazgatóiban és aki most úgy három méterről figyelt minket, idegesen egyik lábáról a másikra állva, láthatólag azzal küzdve magában, hogy közelebb jöjjön hozzánk, vagy sem. Kíváncsivá tett, van e mersze megszegni az íratlan szabályt és megzavarni a kis csapatunk beszélgetését.

1. Fejezet - Skye

- Miss Monroe, akkor remélem megegyeztünk. Ez az egyesség mindnyájunknak egyaránt előnyös lesz. Maga újra visszanyerheti a bizalmamat, és ezáltal megszabadulhat a felfüggesztés lehetőségétől, ami miatt sajnos elvesztené az ösztöndíját. – villan meg a jól ismert barátságos, mégis hivatalos mosoly. –Tehát Mr. Ainsworth, magának meg végre itt az ideje javítania pár tantárgyból. Érezze megtisztelve magát, hogy egyáltalán adok magának még egy esélyt! Nem árulok el sokat, hogyha közlöm: Csakis az apja miatt teszek magával kivételt. – dől előre szigorú tekintettel bőrborítású karosszékében, bár már bizalmaskodóbb hangnemre váltva. – Tudom, hogy Walter nagyon nem örülne, hogyha a tulajdon fia kibukna. – sóhajtja gondterhelten, szavait persze Colenak intézve. Szinte már látszott az arcán az a tömény fájdalom, ami majd minden bizonnyal Mr. Ainsworth arcára rajzolódna ki a rossz hír kiderültekor. Bár már volt szerencsém az idősebb Ainsworthhoz…és inkább vad düh jelenne meg az arcán gyötrelem helyett.

- Nos! – csapta össze a tenyereit Mr. Burnst, az igazgató, majd még mosolyogva hozzátette – Ezt megbeszéltük. Most menjenek, sok dolgom van! – kacsint majd, mielőtt még bármit mondhattunk volna már szólította is Mrs. Goldsberget, az alacsony és kifejezetten ellenszenves titkárnőjét, hogy kísérjen ki minket.

- Siessetek, zavarjátok az igazgató urat! – recsegte megrovón, majd egyenesen a folyosóra lökött minket. Igen, még Colet is. Pedig azt hittem volna, hogy az iskola nagy tiszteletben álló támogatójának a fiát kicsit jobban kedveli a vén satrafa… de tévedtem. Ez a nő mindenkit utál. De nem is értem miért. Nem lehet valakit utálni, akit nem ismersz! Viszont, ha ismersz valakit, akkor biztos feltudsz hozni egy olyan eseményt, tulajdonságot vagy bármit, egy dolgot, ami miatt szeretheted. A rossz tulajdonságok nem számítanak… Talán ezért van, hogy mindenkinek segítek mindenben. Még Colenak is, pedig ő annyiszor volt már velem gonosz vagy bántott meg nagyon az évek során. Nem is értem pontosan miért is utál. Ennyire rossz ember lennék, hogy egyetlen olyan dolgot sem tud felidézni, aminek a hatására azt mondhatná: igen, őt nem tudnám utálni…? Talán tényleg az vagyok.

Bár azért nem pontos az állításom, muszáj volt elvállalnom a korrepetálását, vagy az embertelen mennyiségű hiányzásaim miatt felfüggesztenének egy hétre, aztán búcsúzhatok is az ösztöndíjamtól. Azt hiszem, nem teljesen értem ennek az iskolának az ösztöndíj-programjának a szabályrendszerét, de a szabály az szabály és nekem igazodnom kell, ugyanis nekünk nincs pénzünk egy ilyen drága és elit iskola tandíjára. Egyszerű zöldségárusok vagyunk, és abból nem telik a sok nullás pénzösszegre, amit a Hexton követel meg egy félévre. Márpedig én építész főiskolára akarok kerülni, de ahhoz, hogy bekerülhessek egy igazán neves fősuliba, ahhoz kell egy ajánlólevélre… és a legjobb ajánlólevelet a Hextonban szerezhetem csak meg. Ezért vagyok is itt. Meg mert úgy fest tehetséges és intelligens vagyok…vagy mi.

 Csöndben sétáltam Cole mögött a folyosón. Még egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz mióta a folyosókat róva haladunk vissza a termünkben. Viszont meg kéne beszélni a korrepetálás időpontjait…! De nem szeretnék én megszólalni először. Kicsit mindig is tartottam tőle. Olyan ijesztően néz rám mindig, pedig olyan szép smaragdzöld szemei vannak. Pár napja épp azon gondolkoztam milyen tökéletes modell lehetne az eheti rajzprojektemhez, aminek a témája a mély tekintet… De persze nem mertem megkérni, ami azt illeti még rá nézni sem merek a legtöbbször, csak köszönni szoktam, aztán már el is sietek az útjából.

Most is legszívesebben elfutnék, de a széles, izmos vállai olyanok, mintha faltól falig érnének, (elzárva ezzel előlem minden kiutat.) Legalábbis számomra. Még a vállai fölött sem tudok átpillantani, olyan magas. De azt hiszem, ilyennek kell lennie a focicsapat kapitányának. Magasnak, izmosnak és ijesztőnek, meg persze népszerűnek. És Cole pont ilyen.

Ha jobban belegondolok régen nem ilyen volt. A járása nem volt laza és a tartása sem volt tiszteletet parancsoló. A haja sem volt ilyen kócosan menő és a ruházata sem volt ennyire stílusos. Régen csak egy átlagos srác volt, bár már akkor is nagyon magas és népszerű volt. Régen nem volt izmos, sem pedig jóképű… mint most.

 Úristen mikre nem gondolok? Rákvörös arccal pillantottam fel rá, de hál’istennek most sem fordult meg.

 Bár tény, hogy jóképű… de ne feledd Skye, hogy veled mindig bunkó és tudd miért! Még ha régen nem is volt külsőleg olyan különböző tőled, de attól még soha sem tartoztatok egy kasztba. Ő gazdag, népszerű kölyök. Te csak egy csóró zöldséges asszony lánya vagy. Egy olyan valaki, aki a legszerencsétlenebb fajtából vagy: bárkinek bármit megteszel, csak kérnie kell, mint most is. Burnst megkérdezte elvállalom-e Colet. Persze fenn állt a lehetőség, hogy mást büntetést végzek, de külön kértek rá, én pedig igent mondtam.

Most pedig itt csoszogok a koordinálatlan lépteimmel az iskola legmenőbb sráca mögött teljesen elpirulva és némán követem a terem felé. Bár tudom, hogy egy közös óránk lesz, de amint belép a terembe, biztos, hogy nem lesz alkalmam arra, hogy megbeszéljem vele a korrepetálás részleteit. Őt elsodorja a népszerű barátainak az áradata, aminek egy ösztöndíjas nem mehet még a közelébe sem.

De… de nem merem megszólítani! Olyan ellenszenvesen tud rám nézni azokkal a gyönyörű szemekkel!

 De muszáj lesz! Ha erre nem vagyok képes, hogy akarom korrepetálni? Gyerünk Skye, csak egyszer legyél már kicsit normális és kevésbé ennyire szerencsétlen! Gondolj arra mi múlik rajta…!

Cole csak lépkedett tovább, és bár még mindig nem láttam a vállaitól semmit sem, tudtam, hogy már csak méterek választanak el az osztályteremtől. Ő csak lazán és töretlenül haladt tovább, már szinte úgy éreztem hogy az egész lénye direkt provokálni akarna, de…ez képzelgés lehet csak, nem?

 Najó… csaknem harapja le a fejem? Erősen remélem!

- Ööö… - torpanok meg. – Cole, öhm…azt hiszem meg kéne beszélnünk a…a korrepetálást. - nyökögöm nagy nehezen. Egyszerűen nem értem, hogy alakulhatott minden így. 

Csak ne fordulj meg, kérlek!