Szerettem részegnek lenni. Nem csak a boldog kábultság
miatt, de még inkább mert ez volt az egyetlen helyzet, amikor fel tudtam szabadulni.
Mert mégis mikor látja valaki Jenna Summerst a gondtalan nevetéstől kisimult
arccal, azon kívül mikor teljesen be van állva? Senki, pontosan. Mert Jemma
Summers mindig higgadt, kiegyensúlyozott és összeszedett. Meg persze a felszín
alatt totál idegbeteg. Azt hiszem már láttam is az apró ráncocskákat a szemem
körül. Pedig hány éves is vagy? 18. Tizennyolc. Tizen. Nyolc. Nevetséges.
Mindenki azt mondja, hogy túlterhelem magam és felesleges stressznek teszem ki
magam. Nem, nem felesleges. Mégis, hogy akarom, hogy ösztöndíjjal vegyenek fel
a Cambridge-re, ha nem teszek meg mindent érte. Nem mintha szükség lenne, hogy
az iskola fizesse ki a méregdrága tandíjamat. De mindig is szerettem bizonyítani.
Nem csak másoknak, de magamnak is. És mégis mi lenne erre jobb alkalom, mintha
teljesen a saját erőmből kerülnék be Nagy-Britannia legjobb egyetemére?
Morcosan konstatáltam, amikor egy erős kéz először a bokámnál
fogva rántott egyet rajtam, majd mielőtt egyensúlyomat elvesztve keményen
landolhattam volna a földön, a derekamnál fogva a hátára vetett, aztán letett a
földre. Ugyan holt részeg voltam, annak még mindig sikerült eljutnia a
tudatomig, hogy miképp kell reagálni, ha valaki olyan taperol le, akinek nem
adtam engedélyt. Szegény Bryce valószínűleg az a hülye Cole miatt kapott egy
ekkora pofont. Nem baj, ő is egy seggfej, megérdemelte.
-Eressz el, mielőtt még beléd is rúgok egyet. – bokszoltam bele
a mellkasába erősen majd kirántottam a csuklómat a szorításából és fújtatva
hátráltam, mire ismét neki mentem valakinek. A jutalmam ismét az lett, hogy
lefogtak, amiért nem igazán voltam oda. Hát nem tudnak békén hagyni? Elhiszem,
hogy eszméletlen dögös vagyok, na de mégis, igazán megtarthatnák a kezüket
saját maguknak, legalább egy kicsit.
Már épp nyitottam a számat, hogy újabb támadómat is
megfenyegessem, mikor felismertem.
-Oi, zenész srác! Elengednél, kérlek? Tudod, a hálószobán
kívül nem igazán díjazom, ha valaki le akar fogni. – küldtem felé egy sugárzó
mosolyt, majd megdörzsöltem immár szabad csuklóimat. Amikor a kezembe nyomta a
whiskeys üveget, kérése ellenére beleittam és tovább vigyorogtam mint valami
idióta, aztán hátra fordulva csókokat dobtam az előbbi közönségemnek, akik még
mindig hangosan követelték, hogy folytassam, amit elkezdtem.
Követtem a zenész srác tekintetét, de hunyorognom kellett,
hogy fel tudjam mérni mit bámul annyira. A nagy koncentrálásban az eddig
hajpánt ként szolgáló napszemüveg az orromra csúszott, amitől meginogtam és kis
híján elvágódtam, de szerencsémre még idejében sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat.
Ehhez képest a napszemüvegem nem járt ilyen jól, mert azon kívül, hogy leesett
még rá is tapostam.
-Hah! Hülye Ainsworth, ez is miatta van! Vetetek vele egy új
szemüveget. Egy jó drágát. Vagy egy annál is drágábbat! – morogtam miközben
port rugdostam szegény szemüvegem maradványaira, aztán szegény zenész srác felé
fordultam, akit valószínűleg egy cseppet megdöbbentettem.
-Nem ülünk le, szép szemű?