Daniel

 Jenna Summerst mindenki Miss Tökéletesként ismeri. Mindenben csakis a maximumot nyújtja, és mindent halál komolyan vesz. Ez a róla alkotott közismert kép. Így viszont még nem láttam, de hogy őszinte legyek, ez az oldala csak még jobban tetszik, mint az eddig elhíresült.
Bár szinte biztos vagyok benne, hogy holnap majd a fejét fogja, amikor meglátja a neten a róla készült, autón riszálós videókat meg képeket, én valahogy éreztem, hogy élvezi az ilyen estéket, amikor lazíthat.
Nem igazán reagáltam a lány cukkolós mosolyára, miután jól meghúzta az üveget, inkább csak tovább mosolyogva húztam magam után a tópart egy nyugisabb szakasza felé. A tömeg elég nagy volt, így nem tudtam rajta csak úgy átverekedni magamat, pedig se kicsi, se cigár nem voltam, dehát ez van. Öt perc után viszont kezdtem elveszteni a béketűrésemet, miután ismét az oldalamba könyökölt egy valaki. Dühös kikaptam a lány kezéből az üveget, lehúztam azt, ami maradt(kb. egy egész üveget), majd miután már az üres üveget is kiverték a kezemből, megtorpantam.
Valószínűleg elküldtem volna a jó édes anyjába azt, aki már vagy harmadjára lépett rá a lábamra, amikor megpillantottam egy ismerős arcot a tömegben. Eddig Jenna volt az egyedüli, akit ebben a forgatagban akárcsak kicsit is ismerősnek minősíthettem...bár mondjuk ez a folyamatosan szitkozódó, eléggé illuminált lány nem épp az a Summers, akit én ismerek.
Skye toporgott tölem úgy tíz méterre, de ő sem állt valami biztosan a lábán, bár még mindig józanabbnak tűnt, mint Jenna, aki épp a szeméről lehullott napszemüvegének általa széttiport darabjai fölött dühöngött. Bár nem örültem, hogy Ainsworth nevét emlegeti...de amíg szidja, nekem oké.
Gyorsan intettem Skyenak, majd gondoltam elindulok felé. Egyel több vagy kevesebb lányra kell vigyáznom, nekem édes mindegy.
Első pillanatra nem jutott eszembe mit is keres itt, aztán beugrott a mai zavaros beszámolója, amivel az ebédszünetben letámadott. Valamit arról zagyvált, hogy korrepetálnia kell Aiswortht, meg hogy meg kell győznie, meg buliba kell mennie ma emiatt. Hogy őszinte legyek egy szavát nem értettem, de azt mondtam, menjen nyugodtan, ideje végre legalább egy buliba benéznie, hátha összeszed valakit végre. Erre persze teljesen elvörösödött, a fejemhez vágta, hogy nekem sem volt még senkim sem, meg, hogy Jennáért epekedem már mióta, és, hogy fulladjak meg...aztán elfutott. Másokkal mindig olyan csöndes, csak velem mindig ilyen heves. Csak tudnám mivel érdemeltem ki!
- Akkor erről a buliról volt szó... - mondtam magamnak, majd Jennát magam után húzva elindultam a lány felé. - De ha tudom, hogy egy ilyen buliba akar eljönni, nemet mondok! - morogtam. Skye nem tud vigyázni magára, ezért szoktam én helyette. Most is elég elveszettnek tűnt, és már szinte hálakönnyekbe tört ki, amikor megpillantott engem, de aztán megrázta a fejét, is intett, hogy mégse menjek oda.
- Mivan?! - ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül, de bólintottam. De azért, majd rajta tartom a szemem, gondoltam.
- Najó Jenna, akkor menjünk. - fordultam vissza felé, bár már éreztem a alkohol tompító hatását, azért nem engedtem a lány csuklójára font szorításán. Sőt talán most egy kicsit jobban is megszorítottam, mint kellett volna, de nem tehetek róla. Amit láttam...
Vetettem még egy futó pillantást Skye felé, de nem tévedtem.
Az, akivel volt...akihez beszélt...Ainsworth.
- Szép szemű? - pillantottam a lányra egy pillanatra teljesen eltájolva, aztán sikerült elszakadnom Skyetól és Coletól, bár nehezen. Épp ekkor értünk végre a partra. Újra Jenna felé fordítottam a figyelmemet.
- Szóval le akarsz ülni? - néztem rá egy széles vigyorral. - Mit gondolsz, miért nem ülünk le mondjuk itt a tóban! - röhögtem el magam hirtelen, majd mielőtt még a lány bármit is mondhatott volna, gyorsan a karjaimba kaptam, lerúgtam a lábaimról a cipőimet, majd elkezdtem belegázolni a vízbe.
- Na mi lesz hercegnő? Nem vagyok valami józan, úgyhogy mit szólnál ahhoz, ha mondjuk... fürödnénk? - vigyorogtam rá, kihívón. Tényleg nem voltam már elég stabil...

Jenna

Szerettem részegnek lenni. Nem csak a boldog kábultság miatt, de még inkább mert ez volt az egyetlen helyzet, amikor fel tudtam szabadulni. Mert mégis mikor látja valaki Jenna Summerst a gondtalan nevetéstől kisimult arccal, azon kívül mikor teljesen be van állva? Senki, pontosan. Mert Jemma Summers mindig higgadt, kiegyensúlyozott és összeszedett. Meg persze a felszín alatt totál idegbeteg. Azt hiszem már láttam is az apró ráncocskákat a szemem körül. Pedig hány éves is vagy? 18. Tizennyolc. Tizen. Nyolc. Nevetséges. Mindenki azt mondja, hogy túlterhelem magam és felesleges stressznek teszem ki magam. Nem, nem felesleges. Mégis, hogy akarom, hogy ösztöndíjjal vegyenek fel a Cambridge-re, ha nem teszek meg mindent érte. Nem mintha szükség lenne, hogy az iskola fizesse ki a méregdrága tandíjamat. De mindig is szerettem bizonyítani. Nem csak másoknak, de magamnak is. És mégis mi lenne erre jobb alkalom, mintha teljesen a saját erőmből kerülnék be Nagy-Britannia legjobb egyetemére?

Morcosan konstatáltam, amikor egy erős kéz először a bokámnál fogva rántott egyet rajtam, majd mielőtt egyensúlyomat elvesztve keményen landolhattam volna a földön, a derekamnál fogva a hátára vetett, aztán letett a földre. Ugyan holt részeg voltam, annak még mindig sikerült eljutnia a tudatomig, hogy miképp kell reagálni, ha valaki olyan taperol le, akinek nem adtam engedélyt. Szegény Bryce valószínűleg az a hülye Cole miatt kapott egy ekkora pofont. Nem baj, ő is egy seggfej, megérdemelte.

-Eressz el, mielőtt még beléd is rúgok egyet. – bokszoltam bele a mellkasába erősen majd kirántottam a csuklómat a szorításából és fújtatva hátráltam, mire ismét neki mentem valakinek. A jutalmam ismét az lett, hogy lefogtak, amiért nem igazán voltam oda. Hát nem tudnak békén hagyni? Elhiszem, hogy eszméletlen dögös vagyok, na de mégis, igazán megtarthatnák a kezüket saját maguknak, legalább egy kicsit.

Már épp nyitottam a számat, hogy újabb támadómat is megfenyegessem, mikor felismertem.

-Oi, zenész srác! Elengednél, kérlek? Tudod, a hálószobán kívül nem igazán díjazom, ha valaki le akar fogni. – küldtem felé egy sugárzó mosolyt, majd megdörzsöltem immár szabad csuklóimat. Amikor a kezembe nyomta a whiskeys üveget, kérése ellenére beleittam és tovább vigyorogtam mint valami idióta, aztán hátra fordulva csókokat dobtam az előbbi közönségemnek, akik még mindig hangosan követelték, hogy folytassam, amit elkezdtem.

Követtem a zenész srác tekintetét, de hunyorognom kellett, hogy fel tudjam mérni mit bámul annyira. A nagy koncentrálásban az eddig hajpánt ként szolgáló napszemüveg az orromra csúszott, amitől meginogtam és kis híján elvágódtam, de szerencsémre még idejében sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat. Ehhez képest a napszemüvegem nem járt ilyen jól, mert azon kívül, hogy leesett még rá is tapostam.

-Hah! Hülye Ainsworth, ez is miatta van! Vetetek vele egy új szemüveget. Egy jó drágát. Vagy egy annál is drágábbat! – morogtam miközben port rugdostam szegény szemüvegem maradványaira, aztán szegény zenész srác felé fordultam, akit valószínűleg egy cseppet megdöbbentettem.

-Nem ülünk le, szép szemű?  

Skye

Abban a pillanatban lepergett előttem az egész életem. Vagyis inkább a pénzügyi életem, ami még nem is igazán volt eddig, hisz az iskola mellett csak a saját üzletünkben szoktam besegíteni, amiért persze semmi pénzt nem kapok. Tehát csak az a szegényes kis zsebpénzem maradt.
Attól féltem ki kell majd fizetnem a ruháját, ami nagyon úgy festett, hogy Chanel volt és méregdrága.
De a pillanat elszállt és nekem nem kellett fizetnem... vagyis hát, pénzben nem. Helyette viszont akkora ütést kellett elviselnem, hogy attól még józanul is megtántorodnék, nemhogy részegen.Azt hittem el fogok terülni, mint egy kugli bábu, de valami csoda folytán mégis megtaláltam az egyensúlyomat. Mondjuk sokat segített egy, a közelben álló fiú válla, amiben meg tudtam kapaszkodni. Bár nagyon sajgott a mellkasom, egy megkönnyebbült mosoly kúszott az ajkaimra. Talán még örömtáncot is lejtettem volna, annyira felemelkedett hangulatban voltam, csakhogy egy, a csípőmre kúszó kéz megzavart a lendületvételtől, így a tánc elmaradt, helyette viszont ismét az ismerős izmos mellkas karjaiban kötettem ki. Éreztem, ahogyan Cole félresöpri hosszú hajzuhatagomat, majd a hátamat megcirógatva felhúzza a cipzárt a ruhámon, miközben gunyoros szavait egyenesen a fülemnek intézte.
Milyen könnyen tud a lányok érzéseivel játszani. Futott át a fejemen ez a gondolat, miközben még levegőt sem tudtam venni. Oxigént, Skye, oxigént!
Ha az eszemmel mérem fel a helyzetet azt mondom, zavarba ejtő és kényelmetlen, ha viszont női érzékeimmel, akkor azt kell mondjam, a világ legeslegjobb helyén vagyok. Nem akarok máshol lenni és nem akarom, hogy más érintse a bőrömet. Tökéletes, ezt mondaná a női oldalam. Ami viszont nincs.
De én Skye vagyok, vagyis én mindent ésszel mérek fel. Sajnos.
Pillanatnyi zavaromból felocsúdva azonnal ellöktem magamat a fiútól, majd zavarodott tekintettel meredtem rá.
- Skye a nevem, de ha hét év alatt nem sikerült megjegyezned, ne törd magadat. És lehet, most részeg vagyok, de remekül boldogulok a te segítséged nélkül is! - mondtam határozottan, nem is nézve a fiúra. - Jó persze ez nem igaz, de sértés volt, amit az előbb mondtál és az ilyesmit meg szokás cáfolni! - váltottam újra a bizonytalan formámra, és próbáltam nem ellenségesnek tűnni. Az ugyanis nem az én műfajom. - D-de azért köszönöm a c-cipzárt, meg az azelőtti Jay-es dolgot. - mondtam, anélkül, hogy a fiúra néztem volna. Direkt elfordítottam az arcomat, mert éreztem, hogy elpirulok. Inkább a tömeget néztem, és észre is vettem egy szokatlan, de nagyon is ismerős arcot a tömegben. Daniel állt ott és integetett, majd megindult felém. Éreztem, ahogy kicsit megkönnyebbülök, és ahogy egy széles mosoly terül szét az arcomon, de aztán észbe kaptam. Ha Daniel idejön nem tudom megbeszélni a korrepetálást, meg...biztos észrevenné a vörös foltokat a nyakamon, amik Jay undorító szája után maradtak, így inkább megráztam a fejemet és intettem, hogy menjen el. Ő értetlenül összevonta a szemöldökét, de bólintott, majd Jenna Summerst maga után húzva eltűnt a szemem elől. Csak nem sikerült a dolog Jennával? Sikerült elérnie, amit akar.
Nekem is az kéne!
Korrepetálás. 
Mindenre elszántan léptem újra Cole elé, majd amilyen határozottan csak tőlem telt a szemébe néztem, de így is elpirultam egy picit.
- Mit kell tegyek azért, hogy belemenj a korrepetálásba? - kérdeztem őszintén, bár előre féltem a választól. Talán, ha egy cukrászdában lennénk, valószínűleg a kihívásom a sütievésben kimerülne, de egy ilyen buliban...Ki tudja mi lesz. De korrepetálni fogom és rá fog jönni, hogy ez neki is jó!

Daniel

Nem hinném, hogy pozitív visszajelzésnek minősülne az, ha a csaj, akit éppen próbálsz lenyűgözni zenei képességeiddel meg úgy egyáltalán, hirtelen hátat fordít és elsiet az első szóra. Ennyit a vonzerőmről, azt hiszem.
Már három óra is eltelt azóta, mióta Jenna otthagyott, merthogy "Bocs, edzésem van, de jó a zenéd." Tíz kilométer futás, és másfél óra kondi után minden normális ember leszarja, ha leégette magát, kivéve én. Akár egy kislány, bosszankodom és rinyálok még mindig azon, hogy hogy lehettem ennyire szerencsétlen.
- De most komolyan Joe, képes voltam neki az unokatesómról, meg félresikerült ajándékomr... - kezdtem bele újra a méltatlankodásba, ezúttal a nagybátyámhoz intézve szavaimat. Papa Joe presszójának ütött-kopott pultjánál üldögélve magyaráztam, mielőtt még Joe közbevágott volna.
- Idefigyelj, fiam! - csapta le elém ingerülten a megrendelt vacsorámat. - Ne rinyálj már itt nekem, mint egy harmatos picsa, hanem szedd össze magadat végre vagy menj haza, ne az én vendégeimet fáraszd a menstruációs görcseiddel! - recsegte, majd látva, hogy azonnal elhallgattam, elégetten bólintott, töltött nekem egy kávét, majd ment kiszolgálni a többi vendéget. Két perc múlva újra visszajött, megkerülte a pultot, leült mellém, a vállon veregetett, aztán kicsit megenyhülve folytatta:
- Ha kell a buksza, akkor megeszed ezt a szart, amit neked főztem, kifizeted, holnap pedig helyrehozod, amit ma elbasztál. Na. - mondta alkoholtól bűzlő szájszaggal, majd szipogott, krákogott egy sort, majd miután látta, hogy bólogatok, végre felállt.
A Papa Joe nem egy nívós hely. Valójában egy lerobbant kis étterem és kávézó szerűség a belvárosban. A kaja szar, a kiszolgálás se épp a legjobb, de mivel a nagybátyámé, köteles vagyok itt enni, mivel Ő a gyámom, és elvárja tőlem a lojalitást. Bár valószínűleg a szó jelentését sem ismeri.
Gyorsan legyűrtem a tojásos-húsos cuccot a tányéromról, majd előkotortam azt a pár fontot, amibe mindez került intettem az öregnek, majd visszagyűrtem a farzsebembe a tárcámat, a vállamra kaptam a gitáromat és elindultam haza.
Jellemzően esett az eső. Hiába vagyok angol, ezt a fos időjárást nem bírom megszokni és soha nem is fogom. Bár ma vagy harminc fok van az eső ennek ellenére esik persze. Ch. De legalább nem lakom messze.
Épp két lépést tettem meg a házunk irányába, amikor megrezzent a zsebemben a telefon. Gyorsan előkaptam, majd végighúztam a kezemet az érintőképernyőn, hogy megnézzem ki az, aki ilyen jól időzít.
Jenna Summers. 
Döbbenten és hitetlenkedve meredtem a képernyőre. De tényleg az ő neve volt az. Bár nem is emlékeztem arra mikor kaptam meg a számát, bár amióta megjelent az a buzi facebook újítás, nemegyszer kaptam random emberektől mindenféle idióta sms-t, meg értelmetlen telefonhívásokat.
Gyorsan megnyitottam az üzenetet.
- Najó, ha ezt a lehetőséget is elbaszom... - vágtam zsebre sietősen a mobilt, majd futólépésben hazavágtattam, ledobtam a cuccaimat, lezuhanyoztam, felöltöztem.
- Tárca, telefon, minden megvan. - mondtam, aztán a kocsikulccsal a kezemben lerohantam, bevágtam magamat az öreg Ford vezető ülésébe, gázt adtam, majd elindultam.
Egy fél óra múlva már a tónál voltam.
A zene és az embertömeg őrjöngött. Milyen régen is voltam egy tipikus Ainsworth bulin. Végigfutattam a tekintetemet a tömegen, majd szánakozón elhúztam a számat. El is feledkeztem róla, hogy nem lehet elviselni máshogy csak részegen.
Laza léptekkel megközelítettem az egyik kirakott asztalt, ahol rögtön magamhoz emeltem valami halál drága whiskeyt, majd jól meghúztam, de nem tettem le az üveget. Sok ismerős arcot láttam magam körül, de azt, akit kerestem még nem. Bár több szőke hajú lány tűnt fel, de Jenna sehol. Türelmetlenül pillantottam a mobilom képernyőjére, de semmi. Aztán a szemem sarkából láttam, ahogy valaki, a tőlem pár méterre álló kocsi platójára felpattan és táncolni kezd.
- Na, csak megtaláltam. - húztam elégedett vigyorra ajkaimat, majd elindultam felé. Nem örültem, hogy álmaim nője épp más seggfejeket itat tequilával, de végül is elég részegnek tűnt. Ideje lenne leszedni.
Láttam, ahogy valaki másnak is pont ez az ötlete támadt, de azt is láttam, hogy az a szegény szerencsétlent hogy pofozza fel a kis szőke.
- Remélem engem nem ütsz meg, ha már te hívtál. - nevettem a fülébe, miután a háta mögé léptem, majd  karcsú csuklója köré fontam ujjaimat, nehogy esetleg én is kapjak egyet tőle.
- Fogd meg ezt! - nyomtam gyorsan a kezébe a whiskeys üveget, mielőtt még tiltakozhatott volna. - De ne húzd meg. Nem tűnsz valami józannak! - vigyorogtam rá, aztán húzni kezdtem egy kicsit távolabb a seggfejek még mindig a lány felé huhogó tömegétől.

Cole

Jay volt az egyetemi focicsapat kapitánya volt. Igazi seggfej, mégis muszáj volt elviselnem, hogy állandóan bepofánkatlankodik a bulijaimba. Hiába nem akartam egyetemre, valamivel be kellett biztosítanom magam, hogy ha mégis meggondolnám magam, megdumálja nekem azt a felvételt, ha már a jegyeim által semmi jóra nem számíthatok. Jay tipikusan az a fajta idióta, aki élvezi, ha erő fölényben van másokkal szemben és ha az ember már a földön van, ő még bele is rúg egyet. Mindig is hihetetlenül idegesített és nagyon szívesen bevertem volna a képet. Nem beszélve róla, hogy mindig az kellett neki, ami az enyém. Soha nem mondta ugyan ki, de egyértelmű volt, hogy akarta. Kezdve a kocsimtól, a barátaimig, a lakásomtól, egészen a barátnőimig. Akire mindig is nagyon rá volt indulva, az Jenna. Nem hibáztattam érte, hiszen teljesen meg tudtam érteni. Jenna okos volt, gyönyörű és szellemes. Meg kibírhatatlan egy idő után. Hiába hitte mindenki, hogy egy igazi tündér, egyszerűen elviselhetetlenné vált, ha nem kapta meg amit akart.

-Korrepetálsz? Olyan illuminált állapotban, hogy szinte a saját lábadon se tudsz megállni? El tudom képzelni micsoda tudást adhatnál át. – húztam gunyoros félmosolyra ajkimat, miközben tovább lökdöstem a táncolók felé.

- Még mindig nem tudom a neved. Vagy annyira be vagy rúgva, hogy már te se… - kezdtem, aztán az úrült éljenzés felé fordultam és a döbbenettől majdnem elnyílt a szám. Jenna Ricky kocsiján táncolva spriccelt alkoholt mindenfelé, nem kis népszerűségre szert téve. Erősen gyanakodtam rá, hogy már legurított pár italt, pedig észre sem vettem, amikor ideért. Egyáltalán nem is számítottam rá. Láttam ugyan, hogy nagyon jól érzi magát, de igen bizonytalanul ugrál.

-Hé, Bryce! Bryce, te idióta, azonnal szedd le onnan, mielőtt összeveri magát. – szóltam oda a srácnak, aki bocsánatkérő pillantást küldött a csaj felé, akinek a szájából csupán azért mászott ki mert hallotta, hogy szólítom. Figyeltem, ahogy Bryce lerángatja, az igencsak tiltakozó Jennát a kocsi tetejéről, majd ahogy hatalmas pofont kap a szőkétől, amiért véletlenül a fenekére tévedt a keze, ahogy megpróbálta letenni. 

Halkan felnevettem, majd visszafordultam a kis barna felé, aki épp összezavarodva próbálta mentegetni magát. Nem tartott sok időbe felmérni, hogy mit művelt, mert Layla dühtől vöröslő fejjel bámult rá, majd a ruhájára felváltva, majd ökölbe szorította a kezét és jól mellbe vágta a kis barnát, majd választ sem várva hátat fordított és őrjöngve csatlakozott a többi egyetemistához, hogy elpanaszolja, hogy tették tönkre a több ezer dolláros ruháját. Nem tudtam eldönteni, hogy illene e most hangosan röhögni, de végül nem tudtam visszafogni magam. És még csak most kezdődik az este. Lehet mégis érdemes volt meghívni ezt a kiscsajt, csak úgy vonzza a bajt, a kis szerencsétlenkedésével. Még mindig vigyorogva tettem egyik kezemet ismét a csípőjére, hogy közelebb húzzam magamhoz, majd a másikkal a háta mögé nyúlva félresöpörtem hosszú haját és a ruhája cipzárjáért nyúltam.

- Illene alkalomhoz megfelelően felöltözni, ha nem akarod, hogy még valaki elkapjon. Nem leszek ám ott mindig, hogy megmentselek. -gúnyosan mosolyogva hajoltam a füléhez, majd ujjaimat gondosan végigfuttatva puha bőrén húztam fel a cipzárt.

Jenna

-Nem.

-De miért?

-Nem is tudom Kate, fogalmam sincs miért nincs kedvem beállítani az expasim bulijába. – forgattam meg a szemeimet miközben tovább firkáltam a rózsaszín jegyzettömbre.

-Ez nem kifejezetten az ő bulija. Csak az ő neve alatt fut, mert különben fele annyian se jelennének meg. Figyelj J, nem maradhatsz ki mindenből csak azért mert Cole is ott van. Mert ő konkrétan mindenhol ott van. És akkor mi maradna neked? A diáktanács meg a suli újság. Szedd össze magad végre, tudom, hogy összetörték a pici szíved meg minden, de…

- Nem törte össze a pici szívemet, de valahogy nem igazán vagyok oda érte, hogy hónapokon keresztül csalt a hátam mögött úgy, hogy mindenki tudott róla rajtam kívül. Még te is!

-Hé, én azt hittem csak egyszeri alkalom volt!

-És az nem elég?!- dobtam félre felháborodottan a tollam.  –Jó,rendben. Menjünk, már csak azért is, hogy az a seggfej ne higgye, hogy bárhonnan elűzhet. De akkor kell egy randi. De mostanra már mindenki ott van, aki szóba jöhetne… - szemöldök ráncolva pörgettem végig a telefonom névjegyzékét, majd egy elgondolkodó hümmögéssel álltam meg az egyik névnél.  A zenélő délutánról. Ezer százalék, hogy semmi köze Cole bulijához és közben esetleg még hasznomra is válhatna, ha rá tudom venni, hogy dobjon össze valamit a szurkolócsapatnak. Gyors sms-t írtam neki a buli helyszínéről és, hogy várom. Még egy kacsintós fejet is hozzácsaptam, ha erre nem reagál, akkor kőből van a srác.

Telefonomat az ágyra dobva léptem a hatalmas gardróbom elé, majd Kate-re vigyorodva kapcsoltam fel a lámpát aki izgatottan tapsikolva lépett mellém és kezdett el máris hadarni, hogy mit kéne felvennem.

Nagyot sóhajtva állítottam le a kocsi motorját a fák mellett, majd a slusszkulcsot a farzsebembe csúsztatva Kate-tel az oldalamon indultam el a dübörgő zene irányába. Mindig is utáltam az ilyen szabadtéri bulikat.  Az erdő tele van szúnyogokkal, rókákkal és még ki tudja mivel. Mindenki a fákat és bokrokat használja mosdó gyanánt, ugyanakkor nem ritkán lehet összefutni smároló párocskákkal sem. Csak akkor élvezhető az egész, ha istentelenül leiszod magad vagy be vagy tépve. Ahogy kiléptünk a fák takarásából, hunyorítanom kellett, mert elvakított a kocsi fényszórója. A következő pillanatban már csak azt hallottam, ahogy Kate rémülten felsikít és arrébb ugrik mert valaki odahányt a lába elé. Micsoda köszöntés. Fékre rángattam teljesen kiakadt barátnőmet, aki felháborodottan nyávogott a Jimmy Cho cipőjéről, majd felkaptam két piros poharat az egyik kocsi platójáról és beleszagoltam. Undorodva húztam el a számat, majd nem gondolva át még egyszer az egészet legurítottam.

-Ew Jenna, óvatosan nem akarod, hogy… - szemforgatva kaptam ki Kate kezéből a poharat, hogy az ő adagját is eltüntessem. 

A következő amire emlékszem, hogy vadul táncolok az egyik kocsi tetején és, hogy tequilával itatom az alattam őrjöngő barmokat.

Skye

A helyzetet aligha nevezhettem volna rózsásnak. Sőt.
Biztos mindenkinek van valamiféle elképzelése arról, hogy a helyemben mit is csinálna. Nekem ellenben semmi használható sem jutott éppen eszembe. Hiába hatalmas az intelligenciahányadosom, hiába vagyok évfolyamelső vagy zseni, nagyon úgy fest életképtelen vagyok.
- Gyere kislány... Megmutatom mi a jó. - búgta visszataszító hangján Jay. A férfi arcszesz és a wiskey gyomorforgató szaga csapta meg az orromat, mikor mohó ujjait végigfutatta a combomon, feltűrve a ruha szegélyét egészen a bugyimig, majd elégedett nyögés hagyta el a száját, aztán kaján vigyor kúszott az ajkaira. Haverjai felé fordult, akik ugyanolyan elégedetten nyugtáztak...engem. Majd egyszerre törtek ki ostoba, vihogó nevetésbe.Aztán a fiú újra felém fordult. Finoman összerezzentem, mikor a csípőmre szorította kezét.
- Csináljuk. - mondta, majd a ruhám cipzárját próbálta kitapogatni a hátamon, miközben undorító ajkaival csókolgatta nyakszirtemet és a vállaimat. Én persze nem mozdultam, nem éreztem semmi mást csak hányingert és csalódottságot.
- Ne...n-ne, kérlek...! - motyogtam haloványan, de csak újabb kaján röhögés volt a válasz, meg hogy  "Van nála gumi, nem kell kiakadni." Remek hír. Én pedig csak álltam és hagytam.
Csalódott voltam. Csalódtam magamban, hogy ilyen szerencsétlen bábu vagyok. Csalódtam Crysben, aki képes volt itt hagyni, pedig pontosan tudja, hogy nem tudom megvédeni magamat. Csalódtam Bryceban, aki csak annyit tett értem, hogy az ítélőképességemet elhomályosította egy vodkás löttyel, majd lelépett az első adandó alkalommal. Csalódtam anyámban, és Danielben, hogy hagyták, hogy eljöjjek. És csalódottság fogott el, ha Colera gondoltam.
Miért nincs itt senki?
Egy utolsó, kétségbeesett és dühös pillantást vetettem a táncoló tömeg felé, aztán elrebegtem némi eredménytelen tiltakozás félét, majd a fiúnak sikerült lehúznia a cipzárt. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen fiú fogja elvenni a szüzességemet egy erdő közepén. Dehát, ha másnak nem számítok, úgy érzem be kell érnem a citrommal, amit az élet adott. Jay azt csinál velem, amit akar és Cole miatt elvesztem az ösztöndíjamat, ami nélkül már nem lesz belőlem senki sem. Cseszd meg Cole!
Éreztem, ahogy könnyek kezdenek lecsurogni az arcomon és akkor... Valaki félrerántotta Jayt és elém állt.
Döbbenten pillantottam az ismerős, széles vállakra. Egy pillanatra azt hittem Dalton jött vissza, de nem. Nagyon, de nagyon nem!
- Cole? - suttogtam meglepetten. Eddig meg sem bírtam mozdulni, most viszont a kezeim önálló életre keltek: automatikusan lesimították a szoknyám gyűrődéseit, megigazították a nyakamban csálén álló nyakláncot, letörölték a (nagy valószínűséggel) elkenődött sminkemet, és keresztülszánkáztak a hajamon. Bár a cipzárt nem tudtam felhúzni...
Kicsit ijesztő, hogy Ainsworth jelenléte ezt váltja ki belőlem. De épp, amikor már azt hittem, nem lehetek még meglepettebb, a fiú hirtelen maga elé húzott( nem tudom miért, nem figyeltem) és egyik karját derekam köré fonta. Innentől már minden szavát hallottam, és....nagyon meglepődtem!
- M-mi az, hogy foglalt... - motyogtam magam elé, de örültem, hogy nem látja az ostoba és értetlen kifejezést, ami minden bizonnyal most kiült az arcomra. A fejemben hirtelen tucatnyi kérdés fogalmazódott meg. Miért mond ilyeneket? Miért véd meg? Miért karol át? És...hm, miért ilyen jó az illata?
Épp azon kezdtem el gondolkozni, hogy Colenak milyen bódító az illata, míg Jaynek mennyire visszataszító volt és, hogy ez mennyire fura, amikor a tánctér felé kezdett vonszolni, ezzel kizökkentve a zavarba ejtő gondolatim közül.
Amikor már elég távol kerültünk tőlük, elengedett, majd felém fordult.
Egyszerre, mintha egyfajta csalódottság kerített volna hatalmába, de megráztam a fejemet. Neeeeem! Biztos, csak fázom és Cole közelsége melegen tartott, ennyi.
Najó ez baromság. Ahhoz képest, hogy octóber közepe van 26 fok van, úgyhogy ehhez aligha lehet köze.
Az alkoholhoz viszont lehet, hogy köze van. Attól lehetek most ilyen bódult és kába. Hirtelen feltűnt, hogy már nem állok olyan biztos lábakon, most, hogy nem tartott senki sem. Próbáltam összeszedni magamat, de nagyon forgott velem a világ. Azért figyeljünk Colera!
Összevontam a szemöldökömet miután eljutott a tudatomig Cole szavainak jelentése, olyan három perces fázis késéssel. Hunyorogtam még pár percig, amíg meg nem született a fejemben a témába vágó, frappáns válasz.
- Hááát, mondjuk korrepetállak? - kérdeztem ártatlanul, egy hatalmas kézmozdulattal kísérve, hozzám hasonlóan ingatag lábakon álló ajánlatomat. Csakhogy...Csakhogy ezzel kivertem egy, a közelemben álló egyetemista korú lánynak a kezéből a vörösboros kóláját, ami egyenesen vajszínű ruháján landolt.
- Te Jó Isten! - kaptam a szám elé a kezemet. - Annyira sajnálom! De t-tényleg! B-b-bocsánat! - dadogtam. Épp előhalásztam a zsebemből egy zsepit, amit ijedt mozdulatokkal nyújtottam át a lánynak. Ő persze hápogott meg rikácsolt, hogy hogy merészelem meg ilyenek, nekem viszont csak az járt a fejemben:
- Hogy volt képes egy ilyen színű ruhát kiválasztani egy tóparti orgiához? Hülye ez?
A lány teljesen meghökkent arcot vágott. Nem értettem miért hallgatott el, és csak pár pillanattal később esett le, hogy kimondtam, amit gondoltam.
- Sajnálom! - mondtam még gyorsan...

Cole

Már mielőtt leállítottam volna a kocsi motorját, hallottam az dübörgő zene és a részeg röhögés hangját. Ahogy bevágtam magam mögött a terepjáróm ajtaját és a kezemben egy üveg whiskey-vel elindultam a fák közül kiszűrődő fény felé, elégedett mosolyra húztam a számat. Ez éltetett.  A zene, ami a fák törzséhez állított hatalmas hangszórókból szól, a kocsik fényszórójával megvilágított kis mező a letaposott, kiégett füvével, a dohány és alkoholszagával.  Nekivetettem a vállamat az egyik félreeső fatörzsnek és kinyitottam a kezemben tartott üveget. Mielőtt csatlakoztam az őrjöngő tömeghez, szerettem egy kicsit megfigyelni. Hiába volt az én ötletem a buli és vittem el én a balhét, ha kijönnek a zsaruk, vagy arattam le a babérokat a buli feledhetetlenségéért,  sosem az enyém volt a valódi kivitelezés. Megmondtam, hogy hol, mikor és ki, de ennyi volt minden amit tettem. Meghúztam a kezemben tartott üveget és szánakozó mosolyra húztam ajkaimat, ahogy láttam Rickyt, aki elég erőteljesen, ugyanakkor eredménytelenül próbált bevágódni az egyetemista csajoknál.

 Ricky volt a bizonyítéka, hogy nem is vagyok akkora seggfej, mint amilyennek látszom. Még gólya korunkban ismertem meg, igaz akkor még Richard néven futott. Magas, vézna, szemüveges szerencsétlen kis  stréber volt, aki mindig beült az első padba és a keze elsőként lendült a magasba, ha a tanárok feltettek bármi féle kérdést. Tipikusan az a fajta srác volt, aki szinte kérte, hogy kigúnyolják. Ösztöndíjas volt, soha nem szólt vissza senkinek, de bármikor kiverték a kezéből a könyveket, lökték fel a folyosón vagy vették el a dolgait, ott volt a szemében az az eltökéltség. Hiába gyötörték hónapokon keresztül, egyetlen szó nélkül tűrte, néha még el is mosolyodott, a földön mászva, a törött szemüvegét keresve. Először azt hittem csak megpróbál erősnek látszani. Aztán rájöttem, hogy igazából csak kinevet minket. Amíg mi azt hisszük ő éjszakánként nem tud aludni a megaláztatásoktól, amíg mi hülyére isszuk magunkat, vagy minden egyes reggel rettegve lépi át az iskola kapuját, ő csak nevetett rajtunk. Amikor rákérdeztem miért teszi, azt hittem majd letagadja. De nem, elmondta, hogy ez a négy év amit végig kell szenvednie semmi, hiszen amíg ő valószínűleg sikeres lesz az életben, közülünk a legtöbben negyvenöt éves korunkban leégve, alkoholproblémákkal, jó pár priusszal végzi egy méregdrága luxusvilla közepén, egyedül.  Azóta a ksi Ricky összeszedte magát, bekerült közénk, kigyúrta magát, elveszítette a szüzességét, de még mindig kitart amellett, hogy vannak határok.

 Megráztam a fejem, majd megindultam felé. Hiába a sok évnyi próbálkozásnak, még mindig akadtak nehézségei, ha nagyobb prédát kellett volna becserkészni.  Mögéjük léptem, majd hátba veregettem Ricky-t és sármos vigyort varázsolva az arcomra a lányok felé fordultam.

-Hello, hölgyeim, jól szórakoztok? – nem lepődtem meg amikor ugyan a megszokott kis iskoláslány viháncolás helyett, pár buja mosoly lett a jutalmam és pár rendívül vonzó dekoltázs kilökés.

Éppen udvariasan nevettem az egyik vörös egyébként hihetetlen száraz poénján a mikrobiológia professzoráról, amikor a szemem sarkából kiszúrtam az ijedt őziketekintetet. Összeráncolt szemöldökkel fordult a jelenség irányába, próbálva felmérni a helyzetet. Elégedetlenül húztam el a számat, amikor felfedeztem a rémült kislányban az én állítólagos korrepetitoromat, akinek meghívásáról már meg is feledkeztem. Aztán Jay-t és az idióta bandáját. Elnézést kértem jelenlegi beszélgetőpartnereimtől, majd kelletlenül indultam meg a kislány felé. Éppen valami hihetetlen kivehetetlent suttogott akadozó hangon, amikor odaértem és barátságos mosolyt erőltetve az arcomba léptem be közé és Jay közé.

-Hello Jay, mi a helyzet? – egy pillanatra lehervadt a mosoly az arcáról, majd ismét kiszélesedett és hátra fordult a haverjaihoz.

- C, jó, hogy látlak, tetszik a bulid. Sok a friss hús. – kacsintott a mögöttem álló lányra, aki most összerezzent.

- Így van, miért nem kerestek magatoknak valakit?

- Én már találtam, ott áll mögötted, ugye szép lány? – búgta ,azt hiszem csábítónak szánt hangon, de azt hiszem a gyengébbik nem is egyetértett volna velem, hogy maximum hányingert váltott ki. A vállam mögött kérdőn pillantottam az őzikeszeműre, mire ő csak rémültem megrázta a fejét.

-Bocs haver, az a helyzet, hogy ő már foglalt. - sajnálkozó fintorral  fordultam vissza Jay felé, miközben megragadtam a mögöttem álló kezét és magam elé húztam, aztán átkaroltam a derekát.

- Miért nem ezzel kezdted? Szóval a dögös szőkével már vége? Szabad?- röhögött fel.

-Jenna? Kérdezd meg magad, ott áll egyedül, lehet épp társaságra vágyik. – vontam vállat, majd biccentettem egyet és elkezdtem a táncoló tömeg felé húzta a lányt.

-Mit kapom, amiért megmentettelek egy kanos egyetemistától… Hogy is hívnak? Vagy maradjunk a szép lánynál?

3. Fejezet - Skye

- Mit tegyek? - meredtem kétségbeesetten Crystalra, aki a szekrényében kotorászott, gondolom valamiféle puder után kutatva. Az egész "Cole-korrepetálás-tópartibuli" beszámolóm alatt csakis azt a valamit kereste, így abban sem voltam biztos, hogy hallotta-e egyáltalan, amit meséltem. Épp felkészültem arra, hogy újból neki kedjek, de ekkora végre megtalálta azt, amit keresett. Egy csipesz volt a kezében.
Furcsán pislogtam rá, hisz amennyire meg tudtam állapítani, barátnőmnek tökéletes volt a szemöldöke.
Crys látva az értetlen arcomat, csak megforgatta a szemeit.
  - El fogsz menni a buliba, mert meg kell győznöd Colet. Azt pedig úgy teheted meg, hogyha lenyűgözöd. Tehát kicsinosítalak és az egészet a szemöldököddel kezdem! Egyszerűen nem tudom tovább nézni azt a kuszaságot a homlokod közepén! - kuncog eszelősen a lány, majd épp közelített volna felém, amikor gyorsan hátrébb ugrottam. Nem pont erre számítottam... Bár, hogy őszinte legyek, Crys már amióta a világ a világ csakis a kívánkozó alkalmat várta, hogy végre valahára feldobja a külsőmet.
Azt hiszem, most az egyszer hagyom neki. (Meg kell győznőm Colet!)
Csak ne vágna ilyen ijesztő arcot!
  - H-ha feltétlenül muszáj, akkor légyszi n-ne itt és n-ne most! - dadogtam riadtan, a kezeimet pedig vedekezőn az arcom elé emeltem.
- Hm, oké. - egyezik bele némi habozás után. - Ötkor nálatok leszek, és úgy készülj, hogy a szépségért meg fogsz szenvedni! - kiált diadalmasan a lány az arcomba, majd visszadobja a csipeszt a szekrényébe, nagy csattanással bevágja annak az ajtaját, majd elindul a terme fele, ahová én csak csöndesen követtem.

Hét előtt öt perccel lent ültünk a nappaliba.
Rajtam és Crysen kívűl senki sem volt a házban. Csupa ideg voltam. Persze Crystal bizonygatta, hogy remekül nézek ki, nincs miért aggódnom, de ez engem nem érdekelt. Hogy mit mondok majd Colenak és, hogy miféle megaláztatásban lesz majd részem, az annál inkább.
- É-én ezt nem b-bírom tovább! N-nem megyek! - fakadok ki hirtelen.
De muszáj menned! Ha nem mész, esélyed se lesz máskor meggyőznöd Colet, ha pedig nincs korrepetálás, nincs Hexton sem.
- V-vagy talán mégis... - kezdtem el újból izgatottan tördelni az ujjaimat.
- Annyira szeretem, amikor magadba lerendezed ezeket a vitákat! - töri meg a hirtelen beálló csendet Crystal   élénk hangja. - Ilyenkor nekem semmi dolgom, mert a legjobb ember, aki meg tud győzni, az saját magad! - neveti harsányan. Én csak nagyokat pislogva nézek rá. Bár én is ilyen nyugodt lehetnék! Bárcsak én is...
És ekkor a csengő zökkentett ki a gondolatmenetemből.
- Megjött! - mondta ki hangosan a gondolataimat Crys, majd óvatosan felém pillantott. - Ha gondolod, kinyithatom én is, amíg összeszeded magadat... - ajánlja fel, látva kétségbeesett és bizonytalan arcomat.
- De ne legyen több öt percnél, mert nincs kedvem sokáig egy kő gazdag, beképzelt, bunkó sportolóval cseverészni! - emeli felém mutatóujját, majd vidáman az ajtó irányába lendült. Én pedig ott maradtam. Vártam a pillanatot, amikor az bejárat nyikorgó hangja megüti a fülemet, és onnantól persze nekem végem.

Tik-tak,tik-tak, tik-tak...

A nappali falán terpeszkedő falióra, jól ismert nyikorgó kattogása minden egyes másodperccel csak fokozta a szívem lüktetését. Ha így megy tovább itt pusztulok el szívgörcsben!
Nem bírom!
- SKYEEEE! - rikkantotta Crystal hirtelen. Eddig tartott a feltartóztatás? - GYERE LE MIELŐTT KINYÍROM EZT A KÖCSÖGÖT, JÓ!
- Mi...? - pillantottam körbe értetlenül, majd nem vártam tovább, azonnal lecsörtettem, amennyire ebben a halovány ruhácskában lehetséges. Vajon mi folyik itt? Nem értem... Mit művelt Bryce? Vagy.. Crys? Mi folyik itt?!
Épp az utolsó lépcsőfoknál tartottam, amikor sikerült megbotlanom a saját lábamban, elvesztettem az egyensúlyomat és elhasaltam.
- Úristen! - kiáltják egyszerre, majd ketten két oldalról felsegítenek.
- Jól vagyok, semmi baj! Csak kicsit béna vagyok, ennyi... - nevetek kínosan, mikor ismét biztos lábakon állhattam. Crystől persze egy fejcsóválást kaptam, Brycetól viszont... nos tőle egy szájtátást.
- Mi a baj? Vérzik az orrom? - pillantok fel rá értetlenül.
- Csak... dögös vagy. - tér magához az előbbi döbbenetéből, majd ezsebelhettem tőle egy elismerő vigyort.
- Na mi az? Mégse az ösztöndíjasokkal van bajod, hanem csak én nem kellettem neked? - töri meg a pillanatot barátnőm méltatlankodó hangja. - Hazug köcsög! - köpi.
- Ööö, én ezt most... n-nem értem. - pillantok rájuk felváltva.
- Ő Dalton. - sziszegi a lány, a fiú pedig nem feltűnően, de egy picit hátrébb húzódott.
- Ó! - esik le nekem végre. Bryce Dalton. Ez az a fiú, aki múlt héten összetörte a lány szívét, miután az ötödik tökéletes randi után közölte, hogy sajnálja, de az apja nem engedné meg neki, hogy csóró lánnyal járjon, így vége. Most meg itt áll a küszöbömön és egy másik csóró lányt kísér el bulizni.
- Figyelj Crys... É-én akkor nem megyek... Nem szeretném, hogy te... - kezdek bele óvatosan, de belém fojtotta a szót.
- Méghogy miattam lemond! Soha! Viszont veletek megyek, nem akarom, hogy ez a perverz rohadék még a végén megrontson az erdő szélén! - aztán már csak az ajtóban elsuhanó ruhájának szegélyét láttam.
- Az előbb még köcsög voltam... - mormogja a fiú.
- Ez most... - pillantottam Brycera teljesen értetlenül. Ő csak elvigyorodott.
- Ne nézz rám! Engem is megdöbbentett. - nevetett, majd elindult barátnőm után.


Az a bizonyos tó tőlünk kábé negyedórányira van, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Crystal egész úton méltatlankodott. Szidta a kocsit, a kocsi ülését, az ablakokat, a légkondit, az autógyárakat, a légszennyezést és persze Brycet.
Normál esetben sem szóltam volna rá, hisz nem az a típus vagyok, de most valahogy nem is állt szándékomban. Ugyan nagyon idegesített(mondjuk nem csak engem) örültem, hogy eltereli a figyelmemet az előttem álló estéről. Örültem, hogy a lány azért ott lesz. Az a tény, hogy legalább egy szövetségesem lesz a helyszínen máris némi önbizalmat fecskendezett az ereimbe. Már-már annyira nyugodt voltam, hogy halkan dúdolgatni kezdtem egy Beatles számot, amikor is megálltunk.
Akkor pedig elém tárult a tó, a tábortűz és az a tömérdek ember. A zene annyira hangos volt, hogy még itt bent, a kocsiban is eszelős volt az ütem.
- Na, menjünk! - pattan ki a kocsiból a fiú, és mintha pillanatnyi megkönnyebbülés suhant volna át az arcán.
- Persze, menj csak! Nehogy kinyisd nekünk az ajtót! Az túl udvarias lenne az ízlésedhez! - kiált utána Crystal a hátsóülésről, de azért láttam, hogy őt is inkább a buli foglalkoztatja már. Feszült pillantást váltottunk, majd kikecmeregtünk a kocsiból.
- Gyertek igyunk valamit! - kacsint felém a srác, majd a csuklómnál fogva maga után kezd húzni. Crystal persze nagyon csúnyán nézett ránk, de esélytelen volt, hogy a focista erős szorításából kiszabadítsam a kezemet, így csak egy bocsánatkérő pillantást küldtem a lány felé.
- Ne görcsölj, Skye! - kiáltja a fülemhez hajolva Crys. - Nem a te hibád, hogy egy seggfej.
Pár lépést tettünk meg így. A fiú csak töretlenül haladt át a vonagló tömegen, majd megállt egy fatönk körül.
Lehajolt, pár pillanatig matatott valamit a facsonk köré kipakolt italok között, majd felém nyújt egy nagy, piros, műanyag poharat.
- Parancsolj! - kacsint rám ismét. Óvatos pillantást vetettem az italra.
- Kóla? - kérdem.
- Hát... mondhatjuk úgy is, hogy kóla is van benne! - nevetett, majd lehajolt tölteni magának is, majd Crys felé dobott egy doboz sört. - Még mindig a meggyes a kedvenced? - vigyorog kajánul.
- Adok én neked meggyest...! - indul meg felé idegesen a lány, de a fiú nem habozik, rögtön kihasználja a helyzetet, megragadja a lány karját, majd a táncoló tömeg felé kezdi el rángatni.
- Gyere, rázzunk! - kiabálta. Persze láttam, hogy Crystal válaszra nyitotta a száját, de nem hallottam, mit mondott. De bármi is volt az, nem lehetett elég meggyőző tiltakozás, ugyanis nem fordult meg egyikőjük sem.
Vagyis Crystal igen. Vetett még egy ideges-bocsánatkérő pillantást felém, aztán eltűnt az emberáradatban.
Én pedig ott maradtam.
Tudtam jól, hogy Bryce csak kényszerből jött és, hogy Crystal pedig csak, amiatt a fiú miatt, akibe még mindig teljesen bele van zúgva, de így is kicsit rosszul esett, hogy ilyen hamar itt hagytak.
Bizalmatlanul vizslattam a környéket. Sötét erdő vagy a vad bulizó társaság? Valahogy egyik sem volt túl bizalomgerjesztő számomra.
Aztán újra az italomra pillantottam. Gyomorforgató szaga volt, de nem hezitáltam sokat,( hisz ez egy buli, nem?) egy hajtásra lehúztam. Percekig köhögtem utána, majd gyorsan le is hajoltam valami üdítőért, hogy kiöblítsem a számat.
- Szia, szép lány! - búgta egy ismeretlen hang a hátam mögül. Azon nyomban megpördültem a tengelyem körül, majd szembetaláltam magam egy igen részeg fiúval, majd látva riadt arcomat, lebiggyeszti ajkát és fojtatja. - Mi baj? Talán nem tetszem...? - hajol még közelebb. Forró és szeszes lehelete csak úgy perzselte a bőrömet. Kicsit hűvös volt ma este, de az is lehet, hogy ettől a fiútól és a helyzettől rázott ki a hideg.
A fiú sokkal idősebbnek tűnt nálam. Olyan huszonöt- huszonhat év körülinek és a tekintete nem épp azt sugározta, hogy csak egy szimpla beszélgetésre vágyik.
Kétségbeesetten pillantottam körbe, a keze már épp a csípőmre tévedt, nekem pedig zúgott a fejem az előbb felhörpintett alkoholtól. Nem voltam éppen visszautasítós állapotomban.
- Mi van, Jay? Találtál egy kislányt? - harsant egy másik mély hang az egyik fa mögül, majd két újabb, egyetemista korú fiú tűnt fel. - Micsoda szép lányka! Ugye nem akarod csak magadnak megtartani? - nevetett kajánul az a másik.
Én pedig teljesen kétségbeestem. Sok mindenre számítottam ma este, megaláztatásra, visszautasításra(korrepetálás), de erre nem. Fiúkra, akik pont rám hajtanak, arra még a legvadabb álmomban se gondoltam volna, hisz...Ilyenre még nem volt példa!
Kellett neked ilyen rövid ruhát rám adnod, Crys!
Segítség! Valaki!

3. fejezet - Cole

Gyerekkorom óta gyűlöltem, ha megpróbáltak rám kényszeríteni valamit. A lovaglást, a teniszt, a zongoraórákat, később a flancos partykat és a szmokingot. Zavart, hogy nem tehetem azt amit én akarok, akkor amikor én akarom. Az meg pláne, hogy hiába küzdöttem minden ellen, hiába mondtam ellent, semmi beleszólásom nem volt. Az anyám próbált édes szavakkal, türelemmel csitítgatni, megvesztegetni, fenyegetni, bármit csakhogy még azelőtt befejezzem, mielőtt apám tudomására jut, hogy engedetlen voltam. Apám mindig is kemény kezű ember volt, nem csoda ha anyám féltett tőle. Ha a szeme láttára viselkedtem úgy mint egy gyerek, felnőtt helyett, már öt évesen is keményen megbüntetett. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint Ő. Azt akarta, hogy orvos, ügyvéd, cégvezető vagy szenátor legyen belőlem. Féltem tőle, féltem a pofonoktól, amiket minden egyes kiderült ballépésem után kaptam. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem kell gyűlölnöm, mert pont ezt várja tőlem. Hogy gyűlöljem, ahogy ő gyűlölte a saját apján és valószínűleg így tovább. Az elbaszott családom már generációk óta a fejébe vette, hogy tökéletesnek kell látszanunk a kívülállók szemében. Ez egészen addig működött amíg én meg nem születtem. Vagy inkább amíg meg nem jött az eszem és rá nem jöttem, hogy azzal ártok legjobban apámnak, ha tönkreteszem a család hírnevét. Legalábbis megpróbálom. Mert természetesen a piti kis ügyeimet könnyen el tudta simítani egy kis pénzzel és egy legyintéssel, hogy  „épp a lázadó korszakát éli”.

A jellegzetes félmosolyommal támaszkodtam neki a hátsó padnak és hallgattam, ahogy a barátaim a mai esti buliról beszélgetnek, amikor meghallottam, hogy a terem elejéből valaki a nevemet szólít. Cseppnyi kíváncsiság nélkül fordítottam tekintetemet a telefonom kijelzőjéről a lány felé. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy mégis hogyan szedte össze a bátorságát, hogy egyáltalán megszólítson. Kikötném, hogy nem voltam híve az íratlan szabálynak, hogy az egész iskolát rétegekre bontották. Nem érdekeltek a vagyonbeli különbségek vagy, hogy ki kinek a fia vagy a lánya. Talán ezért jöttem ki Jennával olyan jól. Mert őt sem érdekelte. Ugyan néha összeszaladt a szemöldöke, amikor a graffitisek felajánlották, hogy megcsinálják a haját, de soha egy rossz szót nem szólt senkire aki ösztöndíjjal került be. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyra becsülte őket amiért a saját erejükből jutottam be a Hextonba. Egész szép több mint fél évet töltöttünk el együtt, aztán valaki elköpte neki, hogy a háta mögött folyamatosan megcsalom. Nem tehetek róla, egy idő után nem tudtam megelégedni vele, hogy heti kétszer futunk össze és akkor is a tömérdeknyi egyéb elfoglaltságáról dumál. Aztán egy Jennától egyáltalán nem megszokott kirohanással kis híján eltörte az orromat a negyeddöntős meccs előtt. Azóta csupán egy sértödött tekintetet zsebelhetek be tőle, ha véletlenül összefutunk.

Lassan gúnyos mosolyra húztam ajkaimat, majd ellöktem magam az asztaltól és széttártam karjaimat. Miért ne szórakozhatnák egy kicsit?

-         - Beszélni akarsz? Beszéljünk. Miért nem jössz el a ma esti tábortűzhöz, ott majd nyugodtan beszélgethetünk. Bryce-nak még úgy sincs kísérője. – vágtam hátba a mellettem álló srácot aki a többiekkel együtt döbbentem meredt rám.

-          -Cole én nem hiszem, hogy ez… - kezdte Bryce, mire kíváncsian vontam fel az egyik szemöldökömet. Értette a célzást, mert megköszörülte a torkát és a lány mellé állt. – Bryce vagyok. Akkor hétkor? Add meg a címed és érted megyek.

-       -   Nagyszerű, akkor majd este beszélgetünk… - gyors pillantást vetettem a kezében tartott jegyzetfüzet névtáblájára - … Skye.

1.Fejezet - Daniel

 Ma egy kicsit késésben voltam, mert tegnap későig zenét kevertem Skye szülinapjára. Tudom, elég lenyűgöző vagyok, hogy az emelt szintű zeneóráim, a délutáni gyakorlás és munka mellett még van időm arra is, hogy a kis unokatesómnak az egyik saját szerzeményemet adjam ajándékba. Remélem tetszeni fog neki, de tapasztalataim alapján még egyszer sem fordult olyan elő, hogy ne tetszett volna neki valami, amit ajándékba kapott. Kissé túlzásba viszi ezt a kedvesség dolgot. Én, a helyében, elég hamar megunnám.

 Az első órámról természetesen elkéstem, de egyszer-egyszer belefér, de nem vihetem túlzásba. Ha mégis, azért felfüggesztés jár, aztán meg cseszhetem az ösztöndíjam. Ez pedig nincsen a terveim közt. A zenei producer, vagy csak szimplán zenész… Az már igen.

 A hetedik órám elmaradt, viszont nyolcadikra még betettek még egy plusz órát, úgyhogy addig el kellett foglalnom magam. Még jó, hogy reggel eltettem a laptopomat, talán még finomíthatok az ajándékon.

 Mr. Hallis fárasztó fizika órája után a sportpálya felé vettem az irányt. Normális esetben az udvar a törzshelyem, de most öntözik a növényeket, úgyhogy kénytelen vagyok változtatni.

A sportpályát a szurkoló szépségek foglalták el, de Jenna Summers még nem volt ott. Érdekes. Vajon mit csinálhat?

 Komótosan felcaplattam a kilátó legtetejére, elterültem a padon, az ölembe vettem a laptopot, a fejemre csúsztattam a fejhallgatómat, max hangerő(csakis így tudom megszűrni a hangokat rendesen) és nekiálltam a munkának.

 Olyan húsz perccel később, mikor épp a refrén korrigálásán dolgoztam, valami betakarta előlem a napot. Értetlenül csúsztattam le a nyakam köré a fejhallgatót és felnéztem az érkezőre. Egy pillanatra átfutott az agyamon mi van ha Skye az. Nem akarnám előre lelőni a meglepetést… De nem. Nagyon nem.

 Jenna Summers állt előttem hosszú, formás lábain. Szépen ívelt szemöldökét türelmetlenül húzta fel. Mélykék szemei pedig várakozón pihentek…rajtam.

Ez a csaj álmaim nője! Bel vagyok zúgva azóta, amióta megláttam a folyosón a legelső Hextoni napunkon. Csak hát ő a valami hotellánc-tulajdonosának a lánya. Gazdag és népszerű, és ha jól emlékszem Ainsworthal járt egészen múlt hétig, amikor is véget ért a nagy románcuk. Az a rohadék megcsalt egy olyan lányt, mint Jenna Summers! Aznap, amikor ezt megtudtam kicsit neki estem, de szerencsére nem függesztettek fel.

- Na? Elárulod mit hallgatsz? – kérdi, kizökkentve engem a gondolatmenetemből.

- Hátööö… Zenét. – válaszoltam, elég értelmesen. Remek, Daniel, lenyűgözted. Kicsit zavartan megköszörültem a torkomat, meg ülőhelyzetbe tornáztam magam, ez mondjuk nem ment ilyen könnyen, merthogy az ölembe volt a laptop, amit majdnem a lépcsők közé ejtettem, de még az utolsó pillanatba utána kaptam.

Szerencsétlen vagyok, ha másban nem is, ebben biztos hasonlítunk Skye-al.

A laptompot végre magam mellé tettem biztonságban, majd zavartan felpillantottam Jennára. Megeresztettem egy kínos nevetést, majd mély sóhaj után újra belekezdtem a válaszba, a kérdésére.

- Saját zenét hallgatok, nemrég szereztem. Remélem nem zavartalak meg titeket, bár fejhallgatót, de simán lehet, hogy ti is halljátok. Már említették nekem, hogyha túl hangosra állítom akkor mindenki hallja az egészet, bár nem lenne túl jó, ha ez ilyen hangos lenne, mert meglepetés ajándéknak szánom az unokatesómnak, és ha épp erre sétál, ami amúgy nem valószínű, akkor meghallhatja és akkor mi is lenne a meglepetéssel? Haha…ha. – hadartam levegőt sem véve, majd miután felfogtam, hogy összevissza beszélek, kínos nevetésbe törtem ki. Jah, assszem tényleg rokoni szálak fűznek Skyehoz.

- Bocsi, kicsit össze vissza beszélek… Rossz szokás. – nézek rá bocsánatkérően, majd megvillantottam a legbizalomgerjesztőbb mosolyomat, amire csak futotta.

1. fejezet - Jenna

Idegesen szorítottam mutató és hüvelykujjamat az orrnyergemre, miközben megigazítottam rövid szoknyámat. Alig kezdődött el az év és máris akkora nyomás nehezedik rám, amit épeszű ember aligha bírna elviselni. Miután tavaly év végén megszavaztak diákelnöknek és a szurkolócsapat előző kapitánya is rám hagyta a posztját, alig van egy szabad percem. Azt hittem erőlködés nélkül bírom majd el a terhet, mint eddig minden mást és az elődeim csak puhányok voltak. Aha… nem. Hiába izzadtam vért, muszáj volt megfelelnem az elvárásoknak, mert Jenna Summers akkor is fenn tartja a tökéletesség látszatát, ha közben a színfalak mögött minden darabokra hullik.  Az edzések, a megbeszélések és még a helyem megtartása is a szociális ranglétrán, nem beszélve a kitűnő tanulmányi átlagról. Minden reggelt fél liter kávéval kezdtem, húsz perc jógával és tizenöt perc késéssel mindenhonnan. Sosem volt jó időérzésem, ezt anyámtól örököltem.

Homlokomat a hideg ablaknak vetve hallgattam a vitát az iskolaújság beszüntetéséről, ami abban a pillanatban egy cseppet sem tudta lekötni a figyelmemet. Próbáltam kitalálni, milyen számmal induljunk a kerületi döntőn egy hónap múlva, de semmi nem jutott eszembe, ami ne lett volna agyonhasznált, cliché vagy unalmas. Kimerülten tekintettem a csuklómon lévő méregdrága karórára, majd lemondóan állapítottam meg, hogy rohadtul elkéstem az edzésről.

- Holnap folytatjuk, mára végeztünk. – csaptam le rózsaszín jegyzetfüzetemet az asztalra, miközben felálltam és összesöpörtem a papírjaimat.

Körülbelül három perc alatt értem le a másodikról a focipályára, útközben magamra rángatva a szurkoló ruhámat és szoros lófarkoba fogva szőke hajamat.

-Charlotte, ezt nevezed te spárgának?! Ezt a három éves öcsém is tudja! – álltam meg csípőre vágott kézzel egyik csapattársam előtt, mintha mi sem történt volna, aki fogai közt fújta ki a levegőt az erőlködéstől. A többiek körül körözve kezdtem el én is a bemelegítést, amikor meghallottam a zenét. A lelátóról jött én pedig gondolkodás nélkül indultam el a srác felé, aki hanyatt feküdt majdhogynem legfelül, hasán a mindenféle dolgokkal teleragasztott, ütött-kopott laptopjával, fejét csálén álló fülhallgatókkal. El sem tudtam képzelni hogy nem szakadt ki a dobhártyája a hangerőtől, ha én már a pályáról is tisztán hallottam mit hallgat.

Megálltam mellette, majd megköszörültem a torkom. Mivel nem reagált közelebb léptem, ezzel eltakarva a napot, majd mikor a nyakára tolta a fülhallgatóját és hajlandó volt végre rám koncentrálni, sugárzó mosolyra húztam ajkaimat.

-Elárulod mit hallgatsz? – pislogtam rá hatalmas szemekkel. Nem érdekelt, hogy fogalmam sem volt kivel beszélek, gyakran előfordult. Ő viszont bizonyára ismert engem, hiszen zavartan ráncolta homlokát, amikor hozzá szóltam. 

2. Fejezet - Skye

 Alapvetőleg túl naiv lehetek. Lehet itt a baj. Nem is tudom mit hittem, amikor megszólítottam. Tényleg abban reménykedtem, hogy belemegy, hogy Cole Ainsworth igent mond egy olyan megalázó programra, mint a korrepetálás. Azt kell mondanom, tényleg ezt hittem. Pedig most, hogy már végig gondoltam, ténylegesen ostoba vagyok.

Lehet, hogy én emlékszem Colera általánosból, de közömbös tekintete láttán rá kellett jönnöm, valószínűleg a tegnapi reggelije maradandóbb nyomokat hagyott benne, mint én. Bár ez nem meglepő, két külön világ a mienk.

 Úgy éreztem magam, mint egy igazi idióta. Teljesen megalázott. Képes volt pár mondattal a földig rombolni a tanulmányaimba vetett hitemet. Mert mi vagyok én, ha nem az iskola legjobb tanulója és az ösztöndíj-program üdvöskéje? Mi vagyok, ha nem az, aki mindent megtesz azért, hogy vigye valamire a saját erejéből? Pontosan, az aminek most épp éreztem magam. Egy nagy, szerencsétlen semmi.

 Remegő térdekkel botorkáltam be az előttem kinyitott ajtón, majd lassan a helyemre csoszogtam. A teremben mindenkinek megvolt a helye. A népszerűek és gazdagok hátul gyülekeztek, természetesen Cole körül, a kevésbé ismert emberek középen és mi, az ösztöndíjasok elöl ültünk. Jelenleg viszont csak én voltam a teremben a csoportunkat képviselve, ami úgyszintén nem segített, a már amúgyis elég megviselt lelki állapotomon.

 Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, de lenyeltem őket és inkább Colera fókuszáltam. Csöndben, a padom mellett állva próbáltam szuggerálni, hátha mégis meggondolja magát és megesik rajtam a szíve, ha ismer, ha nem. De semmi, ő csak pöffeszkedett tovább a helyén, rajtam pedig kezdett határozottan eluralkodni a kétségbeesés.

Mi lesz velem? Mit fog szólni anya? És…apa?

Na csak ennyi kellett. Apa gondolatára újra visszatért az ismerős szorító érzés a mellkasomba, és a könnyek kezdtek gyűlni a szemembe.

Hat éve halt meg, rákban. Azóta vagyunk rossz helyzetben. Azelőtt apa jól keresett, mint építészmérnök. De aztán hirtelen megbetegedett és otthagyott minket. Talán ezért is akarok építész lenni, vagy mert a génállományom és jellemem kilencvenkilenc százalékát tőle örököltem.

Ha másért nem, talán az ő kedvéért odamehetnék… Megkérhetném. Elmondhatnám mennyire fontos ez, és csak annyi lenne a dolga, hogy legalább kettesre javít. Ez még neki is előnyös lenne, nem?

- Vagy nem. – sóhajtottam, majd fáradtan lerogytam a helyemre. Esélytelen, hogy beszéljek vele, feladom. Fáradtan borultam le az asztalomra, és magamba számolva vártam a perceket, hogy becsöngessenek. Talán egyszer alszom az órán, ha már úgyis kirúgnak.

Vagy… inkább figyelek.

Tik-tak…tik-tak. Görcsösen meredtem a faliórára várva azt a pillanatot, hogy végre felcsendüljön a jól ismert iskolai csengő. De az idő persze lassan telt. Kezdtem úgy érezni, mintha minden egyes másodperccel csak nőne Cole mély, önelégült hangja. Mintha csak nekem idézné minden egyes szavát. Szinte már szólongatott. Mintha direkt provokálni akarna!

Én ezt nem bírom tovább!

Tik-tak…tik-tak…TIK-TAK!

- Cole! – olyan volt, mintha csak külső szemlélődő lennék. Mintha nem is én, a félénk Skye állnék ott, hanem valaki más. Valaki más, aki épp most szegte meg azt a bizonyos szabályt, amit eddig egyetlen ösztöndíjas sem tett meg. Beléptem a menők szentélyébe, és megszólítottam onnan valakit, úgy, hogy minden tekintet rám szegeződött… és hirtelen mindez tudatosult bennem, és minden pillanatnyi bátorságom, ami három méterrel arrébb repített, azonnal el is szállt. Éreztem, ahogy a szívem zakatolni kezd, szinte láttam, ahogy kifut minden vér az arcomból és nagyon közelinek éreztem már az ájulás pillanatát.

De ha már itt vagyok, akkor be kéne fejeznem a mondandómat, nem? Mielőtt összeesem, vagy valami.

- Van…van egy perced? – kérdeztem végül, és próbáltam annyi határozottságot belesűríteni a hangomba, amennyire csak futotta. De abból nekem sosem volt elég.

 Szinte könyörögve meredtem a fiúra és mélyen belül reméltem, hogy megesik rajtam a szíve. Hisz ott volt, csak tudja, hogy mi jár nekem, ha felfüggesztenek! Nagyon reméltem, hogy legalább, azt nem vállalja be, hogy összetöri valakinek az álmát, ha már a saját jövője nem érdekli. Nekem szükségem van a Hextonra! Kérlek!

 Csak teltek a másodpercek, és az óra csak ketyegett.

Tik-tak.

Azt hiszem, most örülnék neki, ha elnyelne a föld.

1. fejezet - Cole

Erős önuralomra volt szükségem, hogy megfékezzem arcizmaimat, amik vég nélkül akartak grimaszba rándulni az igazgató minden egyes hozzám intézett szava után. Az a hihetetlen mennyiség megrovás és felkeltés a hiányosságaimra egyre inkább kezdte sérteni az egómat. Kedves igazgatónk hajlamos volt úgy kezelni, mint a: valami elkényeztetetett nyolc évest vagy b: mint egy átlagon aluli intelligencia hányadossal rendelkező idiótát. Ilyenkor rendszerint emlékeztetnem kell rá, hogy kinek köszönheti az iskola keleti szárnyát, az uszodát és a baseball pályát.

Egyre türelmetlenebbül vizsgálgattam a nehéz tölgyfa asztalon sorakozó családi fényképeket, a polcokon az iskola érdemeit hirdető  kitüntetéseket és a támogatók névsorát jegyző bekeretezett plakátot – ahol apám neve előkelő helyen szerepelt- amiket már vagy ezerszer láttam, hiszen nem voltam ritka látogató az igazgató irodájában. Lógás, fű , bulik, szex a tanáriban. Nem igazán tolerálták az életmódomat és hiába követte mindenki a példámat, mivel én voltam a felbujtó, rendszerint engem kaptak el és/vagy önként vállaltam be a balhét, tudva engem úgysem csaphatnak ki. A családomnak milliókba került ez az iskola és ennek semmi köze a tandíjhoz.

Amikor a morcos titkárnő elkezdett kitaszigálni az ajtón összeráncoltam a szemöldököm, majd útközben lenyúltam az almát az asztaláról és hozzá közel hajolva jóízűen haraptam bele.

-Ne húzza fel magát Dorothy, még szívrohamot kap itt nekem. – mosolyogtam rá bűbájosan, majd tovább indultam.

Egész egyszerűen nem érdekelt volna, ha kicsapnak. Semmi értelme nem volt az egész felhajtásnak, amit az egész suli körül csaptak. Ráadásul egyetemre se tervezek menni, amivel az őrületbe kergetem az egész családomat. Azt hiszik majd elvégzek valami puccos egyetemet, aztán beülök apám székébe, megnősülök és azt az életet fogom élni amit ő és előtte a nagyapám. Ó, nem, nekem teljesen más terveim vannak. New York és a véget nem érő partik sorozata. Azzal a töménytelen dohánnyal amit naponta elfogyasztok, úgyse érem meg a negyvenet tüdőrák nélkül, miért ne élvezném ki addig is?

Minden egyes lépéssel, amit a tanterem felé tettem, úgy éreztem csak perceket vesztegetek az értékes időmből. Hallottam ugyan, hogy valaki jön utánam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőség, mindig volt valaki a nyomomban. Egész addig, amíg meg nem szólított. A hangja remegett és a mondat végére még el is csuklott. Megálltam a terem ajtaja előtt, ahonnan nevetés és székek csikorgásának hangja szűrődött ki, majd megfordultam.

Korrepetálás? Hát persze, hogyne. Oldalra biccentett fejjel néztem rá, majd halkan felnevettem, egy cseppnyi jókedv nélkül.

-Komolyan azt gondoltad, hogy ez össze fog jönni…  hogy is hívnak? Mindegy, lényegtelen. Nincs szükségem rá, hogy megpróbálj valamit a fejembe verni, amit már amúgy is tudok, de nem érdekel. Minél előbb eltűnök innen, annál jobb és azt ajánlom neked is, hogy fogd a kis ösztöndíjadat és keress valami olyan helyet, ahol hiába töröd magad bármennyire, sosem fogsz kitűnni a tömegből. És tudod miért? – hajoltam közelebb hozzá, lehalkítva a hangomat. – Mert itt mindenki más megveszi a diplomáját.

Kiegyenesedtem, majd a kilincsre tettem a kezem és belöktem az ajtót. Intettem, hogy menjen be előttem a terembe, majd én is követtem, egészen a terem hátsó részéhez, ahol felültem az egyik pad tetejére, hogy megvárjam a kisebb tömeget, ami másodpercek alatt össze is gyűlt körülöttem. Arról faggattak, hogy mi történt az igazgatóiban és hogy áll e még a ma esti buli, amit a tónál terveztünk és, hogy tényleg meghívtam e szomszéd város egyetemistáit. Pillantásom a válluk felett a lányra tévedt, akivel együtt voltam az igazgatóiban és aki most úgy három méterről figyelt minket, idegesen egyik lábáról a másikra állva, láthatólag azzal küzdve magában, hogy közelebb jöjjön hozzánk, vagy sem. Kíváncsivá tett, van e mersze megszegni az íratlan szabályt és megzavarni a kis csapatunk beszélgetését.

1. Fejezet - Skye

- Miss Monroe, akkor remélem megegyeztünk. Ez az egyesség mindnyájunknak egyaránt előnyös lesz. Maga újra visszanyerheti a bizalmamat, és ezáltal megszabadulhat a felfüggesztés lehetőségétől, ami miatt sajnos elvesztené az ösztöndíját. – villan meg a jól ismert barátságos, mégis hivatalos mosoly. –Tehát Mr. Ainsworth, magának meg végre itt az ideje javítania pár tantárgyból. Érezze megtisztelve magát, hogy egyáltalán adok magának még egy esélyt! Nem árulok el sokat, hogyha közlöm: Csakis az apja miatt teszek magával kivételt. – dől előre szigorú tekintettel bőrborítású karosszékében, bár már bizalmaskodóbb hangnemre váltva. – Tudom, hogy Walter nagyon nem örülne, hogyha a tulajdon fia kibukna. – sóhajtja gondterhelten, szavait persze Colenak intézve. Szinte már látszott az arcán az a tömény fájdalom, ami majd minden bizonnyal Mr. Ainsworth arcára rajzolódna ki a rossz hír kiderültekor. Bár már volt szerencsém az idősebb Ainsworthhoz…és inkább vad düh jelenne meg az arcán gyötrelem helyett.

- Nos! – csapta össze a tenyereit Mr. Burnst, az igazgató, majd még mosolyogva hozzátette – Ezt megbeszéltük. Most menjenek, sok dolgom van! – kacsint majd, mielőtt még bármit mondhattunk volna már szólította is Mrs. Goldsberget, az alacsony és kifejezetten ellenszenves titkárnőjét, hogy kísérjen ki minket.

- Siessetek, zavarjátok az igazgató urat! – recsegte megrovón, majd egyenesen a folyosóra lökött minket. Igen, még Colet is. Pedig azt hittem volna, hogy az iskola nagy tiszteletben álló támogatójának a fiát kicsit jobban kedveli a vén satrafa… de tévedtem. Ez a nő mindenkit utál. De nem is értem miért. Nem lehet valakit utálni, akit nem ismersz! Viszont, ha ismersz valakit, akkor biztos feltudsz hozni egy olyan eseményt, tulajdonságot vagy bármit, egy dolgot, ami miatt szeretheted. A rossz tulajdonságok nem számítanak… Talán ezért van, hogy mindenkinek segítek mindenben. Még Colenak is, pedig ő annyiszor volt már velem gonosz vagy bántott meg nagyon az évek során. Nem is értem pontosan miért is utál. Ennyire rossz ember lennék, hogy egyetlen olyan dolgot sem tud felidézni, aminek a hatására azt mondhatná: igen, őt nem tudnám utálni…? Talán tényleg az vagyok.

Bár azért nem pontos az állításom, muszáj volt elvállalnom a korrepetálását, vagy az embertelen mennyiségű hiányzásaim miatt felfüggesztenének egy hétre, aztán búcsúzhatok is az ösztöndíjamtól. Azt hiszem, nem teljesen értem ennek az iskolának az ösztöndíj-programjának a szabályrendszerét, de a szabály az szabály és nekem igazodnom kell, ugyanis nekünk nincs pénzünk egy ilyen drága és elit iskola tandíjára. Egyszerű zöldségárusok vagyunk, és abból nem telik a sok nullás pénzösszegre, amit a Hexton követel meg egy félévre. Márpedig én építész főiskolára akarok kerülni, de ahhoz, hogy bekerülhessek egy igazán neves fősuliba, ahhoz kell egy ajánlólevélre… és a legjobb ajánlólevelet a Hextonban szerezhetem csak meg. Ezért vagyok is itt. Meg mert úgy fest tehetséges és intelligens vagyok…vagy mi.

 Csöndben sétáltam Cole mögött a folyosón. Még egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz mióta a folyosókat róva haladunk vissza a termünkben. Viszont meg kéne beszélni a korrepetálás időpontjait…! De nem szeretnék én megszólalni először. Kicsit mindig is tartottam tőle. Olyan ijesztően néz rám mindig, pedig olyan szép smaragdzöld szemei vannak. Pár napja épp azon gondolkoztam milyen tökéletes modell lehetne az eheti rajzprojektemhez, aminek a témája a mély tekintet… De persze nem mertem megkérni, ami azt illeti még rá nézni sem merek a legtöbbször, csak köszönni szoktam, aztán már el is sietek az útjából.

Most is legszívesebben elfutnék, de a széles, izmos vállai olyanok, mintha faltól falig érnének, (elzárva ezzel előlem minden kiutat.) Legalábbis számomra. Még a vállai fölött sem tudok átpillantani, olyan magas. De azt hiszem, ilyennek kell lennie a focicsapat kapitányának. Magasnak, izmosnak és ijesztőnek, meg persze népszerűnek. És Cole pont ilyen.

Ha jobban belegondolok régen nem ilyen volt. A járása nem volt laza és a tartása sem volt tiszteletet parancsoló. A haja sem volt ilyen kócosan menő és a ruházata sem volt ennyire stílusos. Régen csak egy átlagos srác volt, bár már akkor is nagyon magas és népszerű volt. Régen nem volt izmos, sem pedig jóképű… mint most.

 Úristen mikre nem gondolok? Rákvörös arccal pillantottam fel rá, de hál’istennek most sem fordult meg.

 Bár tény, hogy jóképű… de ne feledd Skye, hogy veled mindig bunkó és tudd miért! Még ha régen nem is volt külsőleg olyan különböző tőled, de attól még soha sem tartoztatok egy kasztba. Ő gazdag, népszerű kölyök. Te csak egy csóró zöldséges asszony lánya vagy. Egy olyan valaki, aki a legszerencsétlenebb fajtából vagy: bárkinek bármit megteszel, csak kérnie kell, mint most is. Burnst megkérdezte elvállalom-e Colet. Persze fenn állt a lehetőség, hogy mást büntetést végzek, de külön kértek rá, én pedig igent mondtam.

Most pedig itt csoszogok a koordinálatlan lépteimmel az iskola legmenőbb sráca mögött teljesen elpirulva és némán követem a terem felé. Bár tudom, hogy egy közös óránk lesz, de amint belép a terembe, biztos, hogy nem lesz alkalmam arra, hogy megbeszéljem vele a korrepetálás részleteit. Őt elsodorja a népszerű barátainak az áradata, aminek egy ösztöndíjas nem mehet még a közelébe sem.

De… de nem merem megszólítani! Olyan ellenszenvesen tud rám nézni azokkal a gyönyörű szemekkel!

 De muszáj lesz! Ha erre nem vagyok képes, hogy akarom korrepetálni? Gyerünk Skye, csak egyszer legyél már kicsit normális és kevésbé ennyire szerencsétlen! Gondolj arra mi múlik rajta…!

Cole csak lépkedett tovább, és bár még mindig nem láttam a vállaitól semmit sem, tudtam, hogy már csak méterek választanak el az osztályteremtől. Ő csak lazán és töretlenül haladt tovább, már szinte úgy éreztem hogy az egész lénye direkt provokálni akarna, de…ez képzelgés lehet csak, nem?

 Najó… csaknem harapja le a fejem? Erősen remélem!

- Ööö… - torpanok meg. – Cole, öhm…azt hiszem meg kéne beszélnünk a…a korrepetálást. - nyökögöm nagy nehezen. Egyszerűen nem értem, hogy alakulhatott minden így. 

Csak ne fordulj meg, kérlek!