1. Fejezet - Skye

- Miss Monroe, akkor remélem megegyeztünk. Ez az egyesség mindnyájunknak egyaránt előnyös lesz. Maga újra visszanyerheti a bizalmamat, és ezáltal megszabadulhat a felfüggesztés lehetőségétől, ami miatt sajnos elvesztené az ösztöndíját. – villan meg a jól ismert barátságos, mégis hivatalos mosoly. –Tehát Mr. Ainsworth, magának meg végre itt az ideje javítania pár tantárgyból. Érezze megtisztelve magát, hogy egyáltalán adok magának még egy esélyt! Nem árulok el sokat, hogyha közlöm: Csakis az apja miatt teszek magával kivételt. – dől előre szigorú tekintettel bőrborítású karosszékében, bár már bizalmaskodóbb hangnemre váltva. – Tudom, hogy Walter nagyon nem örülne, hogyha a tulajdon fia kibukna. – sóhajtja gondterhelten, szavait persze Colenak intézve. Szinte már látszott az arcán az a tömény fájdalom, ami majd minden bizonnyal Mr. Ainsworth arcára rajzolódna ki a rossz hír kiderültekor. Bár már volt szerencsém az idősebb Ainsworthhoz…és inkább vad düh jelenne meg az arcán gyötrelem helyett.

- Nos! – csapta össze a tenyereit Mr. Burnst, az igazgató, majd még mosolyogva hozzátette – Ezt megbeszéltük. Most menjenek, sok dolgom van! – kacsint majd, mielőtt még bármit mondhattunk volna már szólította is Mrs. Goldsberget, az alacsony és kifejezetten ellenszenves titkárnőjét, hogy kísérjen ki minket.

- Siessetek, zavarjátok az igazgató urat! – recsegte megrovón, majd egyenesen a folyosóra lökött minket. Igen, még Colet is. Pedig azt hittem volna, hogy az iskola nagy tiszteletben álló támogatójának a fiát kicsit jobban kedveli a vén satrafa… de tévedtem. Ez a nő mindenkit utál. De nem is értem miért. Nem lehet valakit utálni, akit nem ismersz! Viszont, ha ismersz valakit, akkor biztos feltudsz hozni egy olyan eseményt, tulajdonságot vagy bármit, egy dolgot, ami miatt szeretheted. A rossz tulajdonságok nem számítanak… Talán ezért van, hogy mindenkinek segítek mindenben. Még Colenak is, pedig ő annyiszor volt már velem gonosz vagy bántott meg nagyon az évek során. Nem is értem pontosan miért is utál. Ennyire rossz ember lennék, hogy egyetlen olyan dolgot sem tud felidézni, aminek a hatására azt mondhatná: igen, őt nem tudnám utálni…? Talán tényleg az vagyok.

Bár azért nem pontos az állításom, muszáj volt elvállalnom a korrepetálását, vagy az embertelen mennyiségű hiányzásaim miatt felfüggesztenének egy hétre, aztán búcsúzhatok is az ösztöndíjamtól. Azt hiszem, nem teljesen értem ennek az iskolának az ösztöndíj-programjának a szabályrendszerét, de a szabály az szabály és nekem igazodnom kell, ugyanis nekünk nincs pénzünk egy ilyen drága és elit iskola tandíjára. Egyszerű zöldségárusok vagyunk, és abból nem telik a sok nullás pénzösszegre, amit a Hexton követel meg egy félévre. Márpedig én építész főiskolára akarok kerülni, de ahhoz, hogy bekerülhessek egy igazán neves fősuliba, ahhoz kell egy ajánlólevélre… és a legjobb ajánlólevelet a Hextonban szerezhetem csak meg. Ezért vagyok is itt. Meg mert úgy fest tehetséges és intelligens vagyok…vagy mi.

 Csöndben sétáltam Cole mögött a folyosón. Még egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz mióta a folyosókat róva haladunk vissza a termünkben. Viszont meg kéne beszélni a korrepetálás időpontjait…! De nem szeretnék én megszólalni először. Kicsit mindig is tartottam tőle. Olyan ijesztően néz rám mindig, pedig olyan szép smaragdzöld szemei vannak. Pár napja épp azon gondolkoztam milyen tökéletes modell lehetne az eheti rajzprojektemhez, aminek a témája a mély tekintet… De persze nem mertem megkérni, ami azt illeti még rá nézni sem merek a legtöbbször, csak köszönni szoktam, aztán már el is sietek az útjából.

Most is legszívesebben elfutnék, de a széles, izmos vállai olyanok, mintha faltól falig érnének, (elzárva ezzel előlem minden kiutat.) Legalábbis számomra. Még a vállai fölött sem tudok átpillantani, olyan magas. De azt hiszem, ilyennek kell lennie a focicsapat kapitányának. Magasnak, izmosnak és ijesztőnek, meg persze népszerűnek. És Cole pont ilyen.

Ha jobban belegondolok régen nem ilyen volt. A járása nem volt laza és a tartása sem volt tiszteletet parancsoló. A haja sem volt ilyen kócosan menő és a ruházata sem volt ennyire stílusos. Régen csak egy átlagos srác volt, bár már akkor is nagyon magas és népszerű volt. Régen nem volt izmos, sem pedig jóképű… mint most.

 Úristen mikre nem gondolok? Rákvörös arccal pillantottam fel rá, de hál’istennek most sem fordult meg.

 Bár tény, hogy jóképű… de ne feledd Skye, hogy veled mindig bunkó és tudd miért! Még ha régen nem is volt külsőleg olyan különböző tőled, de attól még soha sem tartoztatok egy kasztba. Ő gazdag, népszerű kölyök. Te csak egy csóró zöldséges asszony lánya vagy. Egy olyan valaki, aki a legszerencsétlenebb fajtából vagy: bárkinek bármit megteszel, csak kérnie kell, mint most is. Burnst megkérdezte elvállalom-e Colet. Persze fenn állt a lehetőség, hogy mást büntetést végzek, de külön kértek rá, én pedig igent mondtam.

Most pedig itt csoszogok a koordinálatlan lépteimmel az iskola legmenőbb sráca mögött teljesen elpirulva és némán követem a terem felé. Bár tudom, hogy egy közös óránk lesz, de amint belép a terembe, biztos, hogy nem lesz alkalmam arra, hogy megbeszéljem vele a korrepetálás részleteit. Őt elsodorja a népszerű barátainak az áradata, aminek egy ösztöndíjas nem mehet még a közelébe sem.

De… de nem merem megszólítani! Olyan ellenszenvesen tud rám nézni azokkal a gyönyörű szemekkel!

 De muszáj lesz! Ha erre nem vagyok képes, hogy akarom korrepetálni? Gyerünk Skye, csak egyszer legyél már kicsit normális és kevésbé ennyire szerencsétlen! Gondolj arra mi múlik rajta…!

Cole csak lépkedett tovább, és bár még mindig nem láttam a vállaitól semmit sem, tudtam, hogy már csak méterek választanak el az osztályteremtől. Ő csak lazán és töretlenül haladt tovább, már szinte úgy éreztem hogy az egész lénye direkt provokálni akarna, de…ez képzelgés lehet csak, nem?

 Najó… csaknem harapja le a fejem? Erősen remélem!

- Ööö… - torpanok meg. – Cole, öhm…azt hiszem meg kéne beszélnünk a…a korrepetálást. - nyökögöm nagy nehezen. Egyszerűen nem értem, hogy alakulhatott minden így. 

Csak ne fordulj meg, kérlek!