2. Fejezet - Skye

 Alapvetőleg túl naiv lehetek. Lehet itt a baj. Nem is tudom mit hittem, amikor megszólítottam. Tényleg abban reménykedtem, hogy belemegy, hogy Cole Ainsworth igent mond egy olyan megalázó programra, mint a korrepetálás. Azt kell mondanom, tényleg ezt hittem. Pedig most, hogy már végig gondoltam, ténylegesen ostoba vagyok.

Lehet, hogy én emlékszem Colera általánosból, de közömbös tekintete láttán rá kellett jönnöm, valószínűleg a tegnapi reggelije maradandóbb nyomokat hagyott benne, mint én. Bár ez nem meglepő, két külön világ a mienk.

 Úgy éreztem magam, mint egy igazi idióta. Teljesen megalázott. Képes volt pár mondattal a földig rombolni a tanulmányaimba vetett hitemet. Mert mi vagyok én, ha nem az iskola legjobb tanulója és az ösztöndíj-program üdvöskéje? Mi vagyok, ha nem az, aki mindent megtesz azért, hogy vigye valamire a saját erejéből? Pontosan, az aminek most épp éreztem magam. Egy nagy, szerencsétlen semmi.

 Remegő térdekkel botorkáltam be az előttem kinyitott ajtón, majd lassan a helyemre csoszogtam. A teremben mindenkinek megvolt a helye. A népszerűek és gazdagok hátul gyülekeztek, természetesen Cole körül, a kevésbé ismert emberek középen és mi, az ösztöndíjasok elöl ültünk. Jelenleg viszont csak én voltam a teremben a csoportunkat képviselve, ami úgyszintén nem segített, a már amúgyis elég megviselt lelki állapotomon.

 Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, de lenyeltem őket és inkább Colera fókuszáltam. Csöndben, a padom mellett állva próbáltam szuggerálni, hátha mégis meggondolja magát és megesik rajtam a szíve, ha ismer, ha nem. De semmi, ő csak pöffeszkedett tovább a helyén, rajtam pedig kezdett határozottan eluralkodni a kétségbeesés.

Mi lesz velem? Mit fog szólni anya? És…apa?

Na csak ennyi kellett. Apa gondolatára újra visszatért az ismerős szorító érzés a mellkasomba, és a könnyek kezdtek gyűlni a szemembe.

Hat éve halt meg, rákban. Azóta vagyunk rossz helyzetben. Azelőtt apa jól keresett, mint építészmérnök. De aztán hirtelen megbetegedett és otthagyott minket. Talán ezért is akarok építész lenni, vagy mert a génállományom és jellemem kilencvenkilenc százalékát tőle örököltem.

Ha másért nem, talán az ő kedvéért odamehetnék… Megkérhetném. Elmondhatnám mennyire fontos ez, és csak annyi lenne a dolga, hogy legalább kettesre javít. Ez még neki is előnyös lenne, nem?

- Vagy nem. – sóhajtottam, majd fáradtan lerogytam a helyemre. Esélytelen, hogy beszéljek vele, feladom. Fáradtan borultam le az asztalomra, és magamba számolva vártam a perceket, hogy becsöngessenek. Talán egyszer alszom az órán, ha már úgyis kirúgnak.

Vagy… inkább figyelek.

Tik-tak…tik-tak. Görcsösen meredtem a faliórára várva azt a pillanatot, hogy végre felcsendüljön a jól ismert iskolai csengő. De az idő persze lassan telt. Kezdtem úgy érezni, mintha minden egyes másodperccel csak nőne Cole mély, önelégült hangja. Mintha csak nekem idézné minden egyes szavát. Szinte már szólongatott. Mintha direkt provokálni akarna!

Én ezt nem bírom tovább!

Tik-tak…tik-tak…TIK-TAK!

- Cole! – olyan volt, mintha csak külső szemlélődő lennék. Mintha nem is én, a félénk Skye állnék ott, hanem valaki más. Valaki más, aki épp most szegte meg azt a bizonyos szabályt, amit eddig egyetlen ösztöndíjas sem tett meg. Beléptem a menők szentélyébe, és megszólítottam onnan valakit, úgy, hogy minden tekintet rám szegeződött… és hirtelen mindez tudatosult bennem, és minden pillanatnyi bátorságom, ami három méterrel arrébb repített, azonnal el is szállt. Éreztem, ahogy a szívem zakatolni kezd, szinte láttam, ahogy kifut minden vér az arcomból és nagyon közelinek éreztem már az ájulás pillanatát.

De ha már itt vagyok, akkor be kéne fejeznem a mondandómat, nem? Mielőtt összeesem, vagy valami.

- Van…van egy perced? – kérdeztem végül, és próbáltam annyi határozottságot belesűríteni a hangomba, amennyire csak futotta. De abból nekem sosem volt elég.

 Szinte könyörögve meredtem a fiúra és mélyen belül reméltem, hogy megesik rajtam a szíve. Hisz ott volt, csak tudja, hogy mi jár nekem, ha felfüggesztenek! Nagyon reméltem, hogy legalább, azt nem vállalja be, hogy összetöri valakinek az álmát, ha már a saját jövője nem érdekli. Nekem szükségem van a Hextonra! Kérlek!

 Csak teltek a másodpercek, és az óra csak ketyegett.

Tik-tak.

Azt hiszem, most örülnék neki, ha elnyelne a föld.