1. fejezet - Cole

Erős önuralomra volt szükségem, hogy megfékezzem arcizmaimat, amik vég nélkül akartak grimaszba rándulni az igazgató minden egyes hozzám intézett szava után. Az a hihetetlen mennyiség megrovás és felkeltés a hiányosságaimra egyre inkább kezdte sérteni az egómat. Kedves igazgatónk hajlamos volt úgy kezelni, mint a: valami elkényeztetetett nyolc évest vagy b: mint egy átlagon aluli intelligencia hányadossal rendelkező idiótát. Ilyenkor rendszerint emlékeztetnem kell rá, hogy kinek köszönheti az iskola keleti szárnyát, az uszodát és a baseball pályát.

Egyre türelmetlenebbül vizsgálgattam a nehéz tölgyfa asztalon sorakozó családi fényképeket, a polcokon az iskola érdemeit hirdető  kitüntetéseket és a támogatók névsorát jegyző bekeretezett plakátot – ahol apám neve előkelő helyen szerepelt- amiket már vagy ezerszer láttam, hiszen nem voltam ritka látogató az igazgató irodájában. Lógás, fű , bulik, szex a tanáriban. Nem igazán tolerálták az életmódomat és hiába követte mindenki a példámat, mivel én voltam a felbujtó, rendszerint engem kaptak el és/vagy önként vállaltam be a balhét, tudva engem úgysem csaphatnak ki. A családomnak milliókba került ez az iskola és ennek semmi köze a tandíjhoz.

Amikor a morcos titkárnő elkezdett kitaszigálni az ajtón összeráncoltam a szemöldököm, majd útközben lenyúltam az almát az asztaláról és hozzá közel hajolva jóízűen haraptam bele.

-Ne húzza fel magát Dorothy, még szívrohamot kap itt nekem. – mosolyogtam rá bűbájosan, majd tovább indultam.

Egész egyszerűen nem érdekelt volna, ha kicsapnak. Semmi értelme nem volt az egész felhajtásnak, amit az egész suli körül csaptak. Ráadásul egyetemre se tervezek menni, amivel az őrületbe kergetem az egész családomat. Azt hiszik majd elvégzek valami puccos egyetemet, aztán beülök apám székébe, megnősülök és azt az életet fogom élni amit ő és előtte a nagyapám. Ó, nem, nekem teljesen más terveim vannak. New York és a véget nem érő partik sorozata. Azzal a töménytelen dohánnyal amit naponta elfogyasztok, úgyse érem meg a negyvenet tüdőrák nélkül, miért ne élvezném ki addig is?

Minden egyes lépéssel, amit a tanterem felé tettem, úgy éreztem csak perceket vesztegetek az értékes időmből. Hallottam ugyan, hogy valaki jön utánam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőség, mindig volt valaki a nyomomban. Egész addig, amíg meg nem szólított. A hangja remegett és a mondat végére még el is csuklott. Megálltam a terem ajtaja előtt, ahonnan nevetés és székek csikorgásának hangja szűrődött ki, majd megfordultam.

Korrepetálás? Hát persze, hogyne. Oldalra biccentett fejjel néztem rá, majd halkan felnevettem, egy cseppnyi jókedv nélkül.

-Komolyan azt gondoltad, hogy ez össze fog jönni…  hogy is hívnak? Mindegy, lényegtelen. Nincs szükségem rá, hogy megpróbálj valamit a fejembe verni, amit már amúgy is tudok, de nem érdekel. Minél előbb eltűnök innen, annál jobb és azt ajánlom neked is, hogy fogd a kis ösztöndíjadat és keress valami olyan helyet, ahol hiába töröd magad bármennyire, sosem fogsz kitűnni a tömegből. És tudod miért? – hajoltam közelebb hozzá, lehalkítva a hangomat. – Mert itt mindenki más megveszi a diplomáját.

Kiegyenesedtem, majd a kilincsre tettem a kezem és belöktem az ajtót. Intettem, hogy menjen be előttem a terembe, majd én is követtem, egészen a terem hátsó részéhez, ahol felültem az egyik pad tetejére, hogy megvárjam a kisebb tömeget, ami másodpercek alatt össze is gyűlt körülöttem. Arról faggattak, hogy mi történt az igazgatóiban és hogy áll e még a ma esti buli, amit a tónál terveztünk és, hogy tényleg meghívtam e szomszéd város egyetemistáit. Pillantásom a válluk felett a lányra tévedt, akivel együtt voltam az igazgatóiban és aki most úgy három méterről figyelt minket, idegesen egyik lábáról a másikra állva, láthatólag azzal küzdve magában, hogy közelebb jöjjön hozzánk, vagy sem. Kíváncsivá tett, van e mersze megszegni az íratlan szabályt és megzavarni a kis csapatunk beszélgetését.