Idegesen szorítottam mutató és hüvelykujjamat az
orrnyergemre, miközben megigazítottam rövid szoknyámat. Alig kezdődött el az év
és máris akkora nyomás nehezedik rám, amit épeszű ember aligha bírna elviselni.
Miután tavaly év végén megszavaztak diákelnöknek és a szurkolócsapat előző
kapitánya is rám hagyta a posztját, alig van egy szabad percem. Azt hittem
erőlködés nélkül bírom majd el a terhet, mint eddig minden mást és az elődeim
csak puhányok voltak. Aha… nem. Hiába izzadtam vért, muszáj volt megfelelnem az
elvárásoknak, mert Jenna Summers akkor is fenn tartja a tökéletesség látszatát,
ha közben a színfalak mögött minden darabokra hullik. Az edzések, a megbeszélések és még a helyem
megtartása is a szociális ranglétrán, nem beszélve a kitűnő tanulmányi
átlagról. Minden reggelt fél liter kávéval kezdtem, húsz perc jógával és
tizenöt perc késéssel mindenhonnan. Sosem volt jó időérzésem, ezt anyámtól
örököltem.
Homlokomat a hideg ablaknak vetve hallgattam a vitát az
iskolaújság beszüntetéséről, ami abban a pillanatban egy cseppet sem tudta lekötni
a figyelmemet. Próbáltam kitalálni, milyen számmal induljunk a kerületi döntőn
egy hónap múlva, de semmi nem jutott eszembe, ami ne lett volna agyonhasznált,
cliché vagy unalmas. Kimerülten tekintettem a csuklómon lévő méregdrága
karórára, majd lemondóan állapítottam meg, hogy rohadtul elkéstem az edzésről.
- Holnap folytatjuk, mára végeztünk. – csaptam le rózsaszín
jegyzetfüzetemet az asztalra, miközben felálltam és összesöpörtem a
papírjaimat.
Körülbelül három perc alatt értem le a másodikról a
focipályára, útközben magamra rángatva a szurkoló ruhámat és szoros lófarkoba
fogva szőke hajamat.
-Charlotte, ezt nevezed te spárgának?! Ezt a három éves
öcsém is tudja! – álltam meg csípőre vágott kézzel egyik csapattársam előtt,
mintha mi sem történt volna, aki fogai közt fújta ki a levegőt az erőlködéstől.
A többiek körül körözve kezdtem el én is a bemelegítést, amikor meghallottam a
zenét. A lelátóról jött én pedig gondolkodás nélkül indultam el a srác felé,
aki hanyatt feküdt majdhogynem legfelül, hasán a mindenféle dolgokkal
teleragasztott, ütött-kopott laptopjával, fejét csálén álló fülhallgatókkal. El
sem tudtam képzelni hogy nem szakadt ki a dobhártyája a hangerőtől, ha én már a
pályáról is tisztán hallottam mit hallgat.
Megálltam mellette, majd megköszörültem a torkom. Mivel nem
reagált közelebb léptem, ezzel eltakarva a napot, majd mikor a nyakára tolta a
fülhallgatóját és hajlandó volt végre rám koncentrálni, sugárzó mosolyra húztam
ajkaimat.
-Elárulod mit hallgatsz? – pislogtam rá hatalmas szemekkel.
Nem érdekelt, hogy fogalmam sem volt kivel beszélek, gyakran előfordult. Ő
viszont bizonyára ismert engem, hiszen zavartan ráncolta homlokát, amikor hozzá
szóltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése